Lépcsőfokok a boldog élethez- I.rész- Önértékeléstől az erőfeszítésig

Az Ausztráliában leélt időszak talán legnagyobb tanulsága számomra, hogy rájöttem, az ahogyan előtte éltem az életem, nem volt megfelelő a kitűzött céljaim eléréséhez és boldogságérzet állandósításához. Nem értettem, ha ennyire határozott céljaim vannak, miért nem valósulnak meg mégsem, ill. csak elenyésző mértékben. Leginkább elkeseredett és dühös voltam, önsajnálatba menekültem, mert nem láttam más kiutat. Beszűkült tudatállapotom következtében tehetetlennek éreztem magam. A célkitűzésig mindig eljutottam, de ott megtorpantam, nem tudtam merre és hogyan tovább, ezért folytattam az álmodozást, újabb és újabb célokat tűztem ki és mivel ezek nagy része nem valósult meg, egyre rosszabbul éreztem magam, egyre csalódottabb, erőtlenebb voltam. 

A legnagyobb dühöt az váltotta ki belőlem, mikor egy a munkájában sikeres ember megjegyezte, hogy az én adottságaimmal tehetségemmel, miért tartok még mindig itt, miért nem jutok előrébb? Volt olyan is aki egyszerűen élhetetlennek nevezett.

Negatív jelzőkkel illettek, ami méginkább negatív irányba terelte az önmagamról alkotott képem. Ilyenkor sosem volt erőm ahhoz, hogy igazi választ keressek a kérdésre. Helyette csak leírni tudtam mind azt, amit akkor éreztem ezzel kapcsolatban. Azt, hogy mennyire rosszul érzem magam és mennyire nem érzem magamban azt, hogy képes és alkalmas vagyok arra, hogy megtegyem ill meg merjem tenni a lpéseket, ami a siker eléréséhez szükségeltetik. De hát honnan is meríthettem volna mindehhez erőt, mikor épp a közelemben lévő emberek negatív kritikáján rágódtam? Ma már saját tapasztalataimból tudom, a legrosszabb, amit tehetsz azzal, akin segíteni szeretnél, ha rámutatsz a hibáira, ahelyett, hogy az erősségeire irányítanád az illető figyelmét ezzel fellelkesítve, felemelve őt. De a pozitív dolgokra való rámutatás is csak egy bizonyos szint felett képes az ember befogadni. A magyarázat igen egyszerű:

Nálam az első igazi áttörést az önmagamról alkotott képpel való szembesülés hozta. Amikor egy önismereti tesztet kitöltve ráébredtem mennyire negatív képet alkotok saját magamról, képességeimről és ez rávilágított arra, miért érzem ennyire rosszul magam a bőrömben annak ellenére, hogy a negatív megjegyzések mellett, rengeteg pozitív kritikát is kaptam kivűlről. Logikusan belegondolva, ha én csak ennyire tartom magam, mit várhatok másoktól? Hogyan is tudnám elfogadni mások dícséretét, szeretetét, közeledését, ha én magam nem szeretem és értékelem eléggé önmagam. Még kint az utolsó hónapokban végigrágtam magam a gyerekkoromon és az akkor ért befolyásoló tényezőkön, ami a negatív önértékelési szintemet eredményezte. Megkerestem azokat a pontokat amelyek visszatérően és sok ismétlést követően, beépültek a tudtomba vagy épp tudatalattimba ahonnan az idő során a részemé váltak.  Nem volt könnyű és fájdalommentes, de ez a folyamat rengeteget lendített rajtam. Hatalmas és szükségszerű lépés volt ez az elinduláshoz. De ez még továbbra is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a dologok az életemben kellő mértékben és tartósan változzanak.

Közel 8 hónapja érkeztem vissza Magyarországra és ez alatt az időszak alatt tisztult le bennem igazán, hogy miért kellett megtennem egy ekkora utat és megélnem mind azt, amin keresztül mentem lelkileg.

Rá kellett döbbennem , hogy ami az első lépcsőfokon működött a kövekezőn helytelen irányba terelheti a fejlődésemet. Az első lépcsőfoknál ugyan is helyes lépés volt önmagamban és a saját maamról alkotott képben keresni a továbblépés lehetőségét. A másodiknál ez a megoldóképlet átalakult. Innentől ugyan is már NEM én magam álltam a sikereim útjában, hiszen önmagamban rendeztem mindent. Ekkorra már azt is megtanultam, hogy a külső események sem hibásak. Értettem a teljes felelősségvállalás miben létét és jutalmát. És akkor egyértelművé vált a helytelen beidegződésieim, ahogy az érkező ingereket lereagálom, az egyetlen dolog, ami a továbblépést féken tartja bennem. Tehát az, ahogy a külső dolgokhoz viszonyulok . Az önmagamról alkotott kép a helyére került, most itt volt az idő, hogy a rajtam kívül álló dolgokhoz való viszonyomon is változtassak. A válaszadásaimmal és a saját magam áltam önmagamban generált negatív érzésekkel volt gond, avval ahogyan megközelítettem egy egy utamba kerülő akadályt, ahogyan reagáltam a felém érkező kihvásokra.  

Lassan kezdtem ráérezni, hogyan tudnám a problémákat megoldandó élvezetes feladatokként látni és kezelni. Immáron volt bennem elég önhit és energia ahhoz, hogy meglássam a következő lépcsőfokot és a tovább lépés kulcsát. Ez pedig nem más mint a CSELEKVÉS. 

 És itt ezen a ponton tisztul végképp le bennem az is, hogy nem lehet lépcsőfokokat ugrani-kihagyni... ha valaki nem járja végig , nem éli meg a teljes folyamatot, akkor ha meg is érti, de átültetni nem képes a saját életébe, mindennapjaiba. Tehát azok az emberek, akik egyből a cselekvést várták el tőlem nem látták vagy nem akarták látni, hogy még nem értem meg rá. Akkor még nem. Így a "segítségük" sokkal inkább negatív kiritikaként hatott, lassítva a fejlődésem folyamatát. (Az iskolában is sokszor megtapasztaltam ezt a folyamatot. )

Szóval itt van ez a cselekedni "dolog". Itt sokan megrekednek. Megrekednek mert ez összekapcsolódik egy érzéssel amit úgy hívnak: FÉLELEM. Félelem a visszautasítástól, a negatív visszajelzéstől, attól hogy nem vagyunk elég jók abban amit cselekednünk kéne. Ha meghalljuk a félelem szót egyből negatív érzések öntenek el bennünket. És itt van a hiba a gépezetben. Még félni is félünk! A félelmet egy nem kívánatos dologként kezeljük. Ez részben jól is van így, hiszen a félelem érzet a természetben a közelgő veszélyre hívja fel a figyelmünket. Funkciója, hogy megvédjen bennünket az esetleges rossztól. Csak hogy ez az érzés erőteljesen el tud uralkodni rajtunk, mígnem egészen képes átvenni a hatalmat tudatosságunk felett. Ettől a pontól nem mi irányítunk. Megáljt prancsolunk az összes fejlődésünket szolgáló kihívásnak, amelyhez cselekednünk kéne. Így szépen lassan a cselekvés fogalma is valami nem kívánt rosszá alakul át bennünk. Nézzünk csak körbe... nézzük meg (inkább ne :D ), hogy mit sugároz felénk a média? "Élj kényelemben, törekedj a biztonságra, NEM KELL FÉLNED HA.... és így tobább... Itt van ez és ez a termék, szolgáltatás ami "érted van", hogy te jobban érzezd magad. Neked nem kell tenned semmit csak vásárolni... Erre programozzuk az agyunkat. KOMFORTZÓNA. Azaz élj kényelemben, maradj a kis biztonságos burkodon belül akkor baj nem érhet...

Steve Chandler egyik könyvének köszönhetően a félelem és az erőfeszítés fogalmát és funkcióját is tökéletesen átértékeltem helyére tettem az életemben:

"A legnagyobb hazugság, amelyet az emberiség elhitetett önmagával az elmúlt ötven évben, nem más, mint hogy a siker lehetséges erőfeszítés nélkül; hogy az erőfeszítés csak valami felesleges rossz; hogy az erőfeszítés nem értékes sőt, olyasvalami, amit ha lehet el kell kerülni. Hogy csak megzavarja az ember nyugalmát. Hogy a kényelem "jár" nekünk, és csak egy ostoba barom pazarol valós energiát a mindennapi munkára."

Nézzünk körül, nézzünk magunkba... hány ember éli úgy mindennapjait, hogy igyekszik a legkisebb ellenállás felé törekedni.  De ez már a következő bejegyzés témája... :) Hamarosan folyt.köv.

Addig, ha van kedvetek hozzá, lenne egy egész apró feladat a számotokra. :) Ami nem is olyan könnyű mint elsőre hallatszik.... Csak a bátraknak ;) :
A poszt olvasását követően a legközelebb eső hétköznapotok reggelén, munkába menet próbáljatok végig mosolyogni és pozitívan gondolkodni. Nyomjátok el a kritizáló, puffogó, elégedetlenkedő, befordulni vágyó éneteket és ajándékozzatok meg valakit a mosolyotokkal, még akkor is ha nem fogadja (mert nem képes fogadni) Ha vesztek valamit mosolyogjatok az eladóra kívánjatok jó reggelt vagy szép napot! És írjátok le nekem vagy magatoknak:  Mit éreztetek a feladat végrehajtása közben? Mit tapasztaltatok, hogyan viszonyultak hozzátok?

Mosolyra fel! ;)


Fotók: Kolesza Edit (mobilképek)