28/ A nyugathoz tartozás NEM földrajzi kérdés!

Bármilyen cikket olvastam el mostanában az interneten a kommentek 80%-ának semmi köze a témához, ellenben előszeretettel osztják egymást az emberek, habzó szájjal esnek egymásnak bármiért, akármiért, csak úgy, mert más a véleménye, másak a nézetei. Akinek nem ugyan azok a tapasztalatai, már mindjárt hülye, hazaáruló, paraszt, zsidó stb.

A napokban elém került egy cikk a 444.hu oldaláról, melyben egy anyuka meséli el azt, hogy nem tudott jegyet venni hétfő délelőtt a Keleti Pályaudvaron.

 Két oka is van, amiért ez teljesen beleillik abba a témába, amiről írni szeretnék. 

Az első, hogy a cikk alatti kommentek között található egy PÁRBESZÉD vagy nevezhetjük VITÁNAK csupa nagy betűvel. Végre ilyet is látni. Két illetve három ember, kultúrátlan személyeskedés , sértegetés nélkül eszmét cserél. A másik oka a témafelvetésnek maga a cikk tartalma, azaz az anyuka viselkedésére szeretnék reflektálni:

A lényegi rész a bejegyzésem mondanvalójának szempontjából, idézem:  

"Szólok az ellenőrnek. Vállát rángatja.

Záli üvölt. Én ököllel verem a forgalmi ügyelet ablakát, mert a kopogásra nem reagálnak. 3 pasi jön ki, gondolom félnek az agresszív anyukától. Annyira ordítok, hogy többen velem ordítanak a sorból, mindenki szidja a Bkv-t."

Ha egy dolgot ki kellene emelnem, mi volt a legnagyobb pozitív változás külföldi életem hatására, a régi önmagamhoz képest, azt mondanám: Felnőttem. (32 évesen talán ideje volt :D )

Rájöttem, hogy ha egy probléma adódik, a legrosszabb, amit tehetek önmagammal, ha úgy viselkedek mint egy 5 éves gyerek, akinek nem jutott nyalóka és toporzékolok, dühöngök, kiabálok, csapkodok, puffogok, ahelyett, hogy a lehetséges megoldást keresném. Mert megoldás mindig van! Ráébredtem mennyire más az életem, a düh kitörések nélkül, hogy mennyivel könnyebben "jön" a megoldás. Elkezdtem felelősséget vállalni, saját magamért. Ha a helyzeten változtatni tudok, igyekszem változtatni. Ha ez lehetetlen, akkor a hozzáállásomon kell változtassak. Andrew Matthews szavait idézve: "A lelki béke a megváltozott hozzáállásból származik, nem pedig a megváltozott körülményekből."

Sajnos saját tapasztalat, hogy sok helyen nagyon nehéz jegyhez jutni. A múltkor én is két megállót lesétáltam mert egy busz végállomáson(!) nem tudtam jegyet venni (pénztár nincs , automata rossz- csak a vezetőnél van jegy, de nem akartam 150FT-tal többet fizetni jegyenként, főleg, hogy kétszer kell átszállnom, azaz oda-vissza- 6 db jegynél már nem is olyan kis összeg). Tehát a problémát értem és bosszantóak a körülmények, DE! az hogy hisztériázva ordít, semmit nem old meg. A gyerek is elkezd üvölteni, mert érzi, hogy az anyja teljesen magán kívül van. Ettől a helyzet nem hogy jobb, de rosszabb lesz.

Ha valami nem működik, nem jó, annak hangot adhatunk (sőt ha megoldást szeretnénk, akkor hangoti is kell adnunk), de közel sem mindegy milyen hangnemet- stílust választunk. Az jellemez minket leginkább, ahogyan másokkal bánunk. Nem várhatunk el tiszteletet, megértést másoktól, ha mi nem vagyunk tiszteletteljesek és megértőek. Ezt a hozzáállásbeli különbséget kellene végre megértenünk és alkalmaznunk, ezálltal mindenki sokkal boldogabb lenne, kevesebb frusztrációval.

Hogy csak egy példát említsek ami igazolja mindezt:  Múltkor egy bevásárlóközpontban már nagyon kellett pisilnem és amikor végre odaértem a mellékhelységhez épp takarította egy hölgy. Ezért megkerestem a következő wc-ét ahová többen is érkeztünk egyszerre. A többi nő a cikkben szereplő anyukához hasonlóan, cuppogni, csapkodni kezdett és goromba, lekezelő stílusban kiabáltak szerencsétlen takarítónővel, aki a munkáját végezte ill. végezte volna, ha a kihelyezett tábla ellenére, azt  átlépve nem trappolt volna be valamelyik összejárkálva az egészet. Én köszöntem és kedvesen megszólítottam, hogy legyen kedves mondja meg, merre találom a legközelebbi mosdót amit épp nem takarítanak, mert nagyon a végén járok :D és JÉÉÉÉÉÉ, láss csodát: velem teljesen normális volt és odaadta a személyzeti mosdó kulcsát, hogy nyugodtan használjam. Megköszöntem. 

Sok helyzetben hasznos lenne a másik oldalra helyeznünk magunkat képzeletben. Legtöbb esetben azt kapjuk vissza amit adunk. Azaz, ha én normálisan közeledek, akkor velem is normálisan fognak bánni. Ha bunkó vagyok akkor velem is azok lesznek. Be kéne már végre látnunk, hogy a hisztéria, mások hibáztatása sehová nem vezet. Illetve csak egy dologhoz, magunknak ártunk vele.

Visszatérve a nyugathoz, a másik dolog, mikor felháborodunk azon, ha valamely külföldi médium Kelet Európához sorol minket.

Nemrég a Budai várba mentem sétálni, kicsit kiszellőztetni a fejemet. Az első sokk hatás az Örs Vezér Téren ért, mikor bérletet vásároltam egy csurig galambszaros jegypénztárban, ahol nem tudtam kitölteni a bérlet szelvényemet mert az erre szolgáló pultrész egy merő mocsok volt. A nemrégiben átadott vadiúj információs kijelző is konkrétan telibe volt fosva a galambok által.

Következő állomásom a Moszkava tér volt (Széll Kálmán tér) Ahol a vár busz (16A) felé haladva szembesültem azzal, mennyire rettentően mocskos és lepukkant minden. Por, eldobált papírzsepik, csikkek, egyéb hulladékok végig a téren és felfele a lépcsőn. A metró kirájattól Ausztrál túristákkal utaztam együtt, a pofám meg égett rendesen...

 

(A kijelzőt azóta egyszer már letakarították, de a jegypénztár és környéke továbbra is lepusztult, ragad a kosztól és full galambfos...) Orditozás helyett azonban a járokelők.hu oldalon bejelentettem, képeket csatolva, így hiszti helyett az illetékesekhez kerül a probléma megoldásának lehetősége.)

Változás előtt...

Régen írtam új bejegyzést.

Ennek a legfőbb oka, hogy vívódom. Ismerős érzés kavarog bennem a változás előtti zűrzavar érzése. A korszakokat lezáró letisztultság előtt mindig ezt érzem.

Csobánkai naplemente

Visszatekintés:

 Miután visszaérkeztem Ausztráliából az első erőteljes kultúrsokk után nagy bizakodással indultam neki az újbóli itthoni életemnek. Úgy éreztem sok dolog a helyére került bennem és a helyes önértékelésem, megváltozott látásmódom és hozzáállásom elég lesz ahhoz, hogy fenntartsam magamban a kint magamba szívott pozitív gondolkodásmódot és pozitív életérzést. Azt gondoltam erről a pontról már csak felfelé vezet út. Persze sejtettem, hogy lesznek megoldandó feladatok ezt követően is az életemben, de úgy éreztem az a sok minden, amin keresztül mentem, és amit sikeresen leküzdöttem, megerősített annyira, hogy megbirkózzam az elém kerülő feladatokkal, ha esetleg nem boldogulnék akkor pedig vagy levonom a megfelelő tanulságot és továbblépek vagy elfogadom a határaimat.

Pozitív burok:

Jó ideig egyáltalán nem volt rám hatással a körülöttem lévő emberek negatívitása, rosszkedve, agressziója. Sőt rávilágított arra, mekkora fejlődést jelentett számomra az a másfél év egy idegen földrészen egy egész más kultúrában. Tisztán láttam, hol a hiba a mi gépezetünkben, min volna jó változtatni. Mi az, ami innen nagyon hiányzik és mi az, amit száműznünk kellene. Azt is tudtam, hogy ezen egyedül biztosan nem fogok tudni kellő mértékben változtatni, de a bensőmből fakadó pozitív és sugárzó erőnek birtokában, sérthetetlennek éreztem magam. Azt éltem meg , hogy bár bele (vagy vissza) csöppentem egy egész más jellegű és főként negatívabb légkörbe még sem hat rám. Lepergett rólam mások rossz indulata, lenéző sokszor megvető tekintete, vagy az mikor mások a bennük lévő frusztrációjukból adódó agresszív, feszült, negatív energiáikat rajtam vagy épp a környezetemben igyekeztek levezetni... Mosolyogva ébredtem, mosolyogva sétáltam az utcán, mosollyal az arcomon közlekedtem, még ha emiatt sokszor bolondnak is néztek. Mert itthon ez nem természetes... itt ha valaki boldog, mosolygós az emberek vagy furcsán néznek rá, hogy ez' hibbant lehet tán, vagy megvető irigységgel, hogy: -na a szemét, dögölne meg, hogy mer boldognak lenni amikor én nem vagyok az....?  De nem fogott rajtam az "átkuk", nem tudtak kizökkenteni, még ha néha el is szomorított mind az, amit magam körül látok.

A krályfimmal :)

Újrakezdés-jelen:

Közben elkezdtem dolgozni és a munkám során is sorra kerültek elém a kisebb- nagyobb akadályok, nehézségek, amiken túl kellett lendülnöm. Rájöttem a tudás aminek hittem, hogy a birtokában vagyok, itt nem mindig lesz elegendő, de egyúttal láttam benne a fejlődés lehetőségét és szerencsére, elismerésben is volt részem.

A magánéletem is pozitív fordulatot vett, 15 felejthetetlen randi után végre megcsókolt a királyfi, :D akire már nagyon rég óta vártam. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy mielőtt megismerkedett a jelenlegi párjával, leírta pontról-pontra, hogy milyen férfit szeretne maga mellé, és nem sokra rá találkozott is vele. Gondoltam ezen ne múljon... :D, én is részletes leírást adtam arról a személyről, akire igazán vágyom. És láss csodát bejött :))) "Aki nem hiszi járjon utána..." ;) Az utunk néha göröngyös, de "boldogan élünk" ... és végső soron a gyémántok csillogásához is gondos csiszolódásra van szükség :)

Bár a baráti köröm jelentősen leredukálódott,  egy csodás emberekből álló Master Mind (lángelme) csoport tagja lettem, ami egyrészről nagyon megtisztelő, másrészről pedig nagy segítséget nyújt ahhoz, hogy valamelyest szinten tartsam és fejlesszem a megszerzett tudásom. 

Menekülnék:

Tehát összefoglalva egyáltalán nincs okom a panaszra, a legtöbb területen előrelépés történt az életemben. És itt jön a kérdés, akkor miért van az, hogy mégsem tudom maradéktalanul jól érezni magam. 

Hiába próbálok vissza emlékezni arra, hogy hol volt az a pont, ahol elveszett belőlem valami...ahol megrepedt a rés a pajzsomon, ahol lassan fokozatosan elszivárgott belőlem az a vidám életérzés és könnyedség, amit kint szívtam magamba. Nem találom, bármennyire is kutatom-keresem az elmémben, mi váltotta ki azt, hogy egyre fogy a lelkesedésem.  Egyszerűen csak ráeszméltem, hogy egyre feszültebb vagyok, ismét hatással van rám az a negatív massza, ami árvízhez hasonlóan hömpölyög az utcákon, az aluljárókban a tömegközlekedési eszközökön. 

A jómodor, kedvesség, egymás tisztelete és a mosoly, teljesen kihalt Budapest utcáiról....

Az ARC plakátkiállításra készült plakátom (az utolsó pillanatban kapcsoltam így a kivitelezés nem lett elég színvonalas :( de a modanivalóm talán ennek ellenére is átjön :) -A kiállításra szánt tervemben a kérdőjeles figura helyén az ablakot kitöltve tükörfólia lett volna amiben a plakátot néző személy a saját tükörképére csodálkozhatott volna rá :D )

Egyszerűen sokkol, mikor reggel a pékségnél az előttem állók köszönés nélkül egyszerűen odavágják  az eladónak, mogorva arckifejezésükkel, hogy mi az, amit AKARNAK! Sehol egy "Jó reggelt!" sehol egy "Szia!" a  Kérek szépen és a Köszönöm-ről már nem is ejtek szót... 

Egyik nap egyszerűen kibuggyant belőlem, mikor pakoltam el a megvásárolt péksüteményemet és az utánam következő "hölgy", köszönés nélkül kijelentette, hogy -Egy pogácsát és egy szendvicset!,  -hogy: -Talán Jó reggelt vagy valami..., (?) majd odafordultam az eladó lányhoz és, hogy a többi sorban álló is jól értse megkérdeztem tőle, hogy - Ti ezt hogy viselitek, hogy ide jönnek az emberek, és köszönés , kérés nélkül kijelentik, hogy mit adj nekik, majd miután kiszolgáltad őket, elteszik és fancsalodott pofával szó nélkül odébb állnak? - meglepte, hogy valaki ezt észrevette és elmondta, hogy -Nehezen... 

Sok esetben persze az eladók felől is már egyfajta közöny és fásultság fogadja a vásárlókat, de csodálkozunk??? Ha napi nyolc órában ilyen fapofa, modortalan befordult embereket kellene kiszolgálnom előbb- utóbb meghalna bennem valami... 

Talán ez az én bajom? Talán ez az oka annak, hogy az a felszabadult, vidám, pozitív energiával teli nő akivé Ausztráliában váltam, most haldoklik bennem? Eltűnt a prokativitásom, legalább is elhalványult ahhoz képest, amilyen szinten volt. Lefordítva, nem vagyok képes mindig minden helyzetben kontrollálni a "válaszadásomat" az adott szituációra. Ez például abban nyilvánul meg, hogy nem tudom úgy kizárni a negatív körülményekre érkező negatív érzéseimet az elmémből, hogy ne legyenek a reakciómra hatással. Kint is volt sok problémám (főként magammal), de mikor baj volt, a feltöltődésre alkalmas helyeket kerestem és bőven akadt ilyen. Elég volt sétálnom egyet a gondozott parkok egyikében, vagy elég volt ha rám mosolygott egy eladó és beszélgetést kezdeményezett, elszállt belőlem a rossz érzés. Annak ellenére, hogy sokkal kevésbé hittem önmagamban, értékes emberként kezeltek, ember számba vettek. Az utcán sétálva és a tömegközlekedés során jól éreztem magam, ha tömeg is volt, senki nem lökött fel, nem tapostak el. Mindenki nyugodtan kivárta a sorát, előre engedték azt aki sietett. Egyszer sem kellett a mozgólépcsőn arra kérnem valakit , hogy álljon át a másik oldalra, segítve ezzel azok haladását, akik gyalogolni szeretnének fel vagy le.  Itthon folyamatos az elakadás, lökdösődés, puffogás, morgolódás. Egyszerűen nem tudnak az emberek kulturált módon viselkedni és közlekedni. 

Azért is húztam annyi ideig ezt a bejegyzést, mert nem szeretek negatív dolgokról írni, de egyszerűen ezek a tapasztalataim. Reggel és este, ebben a közegben utazom, a két időpont között pedig teljes munkaidőben dolgozom, olyan munkahelyen és munkakörben, amire szintén régóta vágytam, mégis jelenleg az a kérdés foglalkoztat leginkább,  hogy akarok-e itt élni? Akarom- e kitenni magamat ennek nap mint nap? Mi a megoldás? Hogyan erősítsem vissza magam? Hol, hogyan tudom olyan szintre tölteni magam, amit kint könnyedén elértem? 

Igyekszem a pozitív dolgokra koncentrálni, és nem foglalkozni azzal, ami negatívan befolyásolja a hangulatomat, de sokszor érzek egyfajta negatív értelemben vett "sok lúd disznót győz" szituációt. Itt túl sok a negatív hatás, ami örvényként szippantja ki belőlem az életörömöt.
Kint nagyon erős honvágy gyötört... a honvágy azonban visszafelé is működik... nem gondoltam, hogy az a másfél év ekkora hatással lesz az életemre.  Hiányoznak a tágas, tiszta természet közeli helyek. Hiányoznak a kedves, mosolygós emberek. Talán csak az ért meg most ebben igazán, aki szintén élt külföldön hosszabb ideig és vissza költözött végleg, vagy egy időre, és nem csak látogatóba jött pár hétre. Tényleg létezik ez a "sehova sem tartozom igazán" érzés, amit igyekszem magamnak átfordítani arra, hogy mindenhová tartozom... talán az én generációmnak ez a "feladat " jutott. Ha azt nézem, hogy a nagyszüleimnek háborút kellett túlélniük, az én helyzetem nem is rossz, de könnyűnek ez sem könnyű.

Szóval az alatt a lassan egy év alatt, amióta itthon vagyok újra, rakódtak a tapasztalatok. Most a nagy káosz ideje van, hogy a köd hamarosan felszállhasson az utam előtt, amelyen lépdelek majd tovább. Hogy merre visz az még érlelődik bennem.

Lépcsőfokok a boldog élethez- I.rész- Önértékeléstől az erőfeszítésig

Az Ausztráliában leélt időszak talán legnagyobb tanulsága számomra, hogy rájöttem, az ahogyan előtte éltem az életem, nem volt megfelelő a kitűzött céljaim eléréséhez és boldogságérzet állandósításához. Nem értettem, ha ennyire határozott céljaim vannak, miért nem valósulnak meg mégsem, ill. csak elenyésző mértékben. Leginkább elkeseredett és dühös voltam, önsajnálatba menekültem, mert nem láttam más kiutat. Beszűkült tudatállapotom következtében tehetetlennek éreztem magam. A célkitűzésig mindig eljutottam, de ott megtorpantam, nem tudtam merre és hogyan tovább, ezért folytattam az álmodozást, újabb és újabb célokat tűztem ki és mivel ezek nagy része nem valósult meg, egyre rosszabbul éreztem magam, egyre csalódottabb, erőtlenebb voltam. 

A legnagyobb dühöt az váltotta ki belőlem, mikor egy a munkájában sikeres ember megjegyezte, hogy az én adottságaimmal tehetségemmel, miért tartok még mindig itt, miért nem jutok előrébb? Volt olyan is aki egyszerűen élhetetlennek nevezett.

Negatív jelzőkkel illettek, ami méginkább negatív irányba terelte az önmagamról alkotott képem. Ilyenkor sosem volt erőm ahhoz, hogy igazi választ keressek a kérdésre. Helyette csak leírni tudtam mind azt, amit akkor éreztem ezzel kapcsolatban. Azt, hogy mennyire rosszul érzem magam és mennyire nem érzem magamban azt, hogy képes és alkalmas vagyok arra, hogy megtegyem ill meg merjem tenni a lpéseket, ami a siker eléréséhez szükségeltetik. De hát honnan is meríthettem volna mindehhez erőt, mikor épp a közelemben lévő emberek negatív kritikáján rágódtam? Ma már saját tapasztalataimból tudom, a legrosszabb, amit tehetsz azzal, akin segíteni szeretnél, ha rámutatsz a hibáira, ahelyett, hogy az erősségeire irányítanád az illető figyelmét ezzel fellelkesítve, felemelve őt. De a pozitív dolgokra való rámutatás is csak egy bizonyos szint felett képes az ember befogadni. A magyarázat igen egyszerű:

Nálam az első igazi áttörést az önmagamról alkotott képpel való szembesülés hozta. Amikor egy önismereti tesztet kitöltve ráébredtem mennyire negatív képet alkotok saját magamról, képességeimről és ez rávilágított arra, miért érzem ennyire rosszul magam a bőrömben annak ellenére, hogy a negatív megjegyzések mellett, rengeteg pozitív kritikát is kaptam kivűlről. Logikusan belegondolva, ha én csak ennyire tartom magam, mit várhatok másoktól? Hogyan is tudnám elfogadni mások dícséretét, szeretetét, közeledését, ha én magam nem szeretem és értékelem eléggé önmagam. Még kint az utolsó hónapokban végigrágtam magam a gyerekkoromon és az akkor ért befolyásoló tényezőkön, ami a negatív önértékelési szintemet eredményezte. Megkerestem azokat a pontokat amelyek visszatérően és sok ismétlést követően, beépültek a tudtomba vagy épp tudatalattimba ahonnan az idő során a részemé váltak.  Nem volt könnyű és fájdalommentes, de ez a folyamat rengeteget lendített rajtam. Hatalmas és szükségszerű lépés volt ez az elinduláshoz. De ez még továbbra is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a dologok az életemben kellő mértékben és tartósan változzanak.

Közel 8 hónapja érkeztem vissza Magyarországra és ez alatt az időszak alatt tisztult le bennem igazán, hogy miért kellett megtennem egy ekkora utat és megélnem mind azt, amin keresztül mentem lelkileg.

Rá kellett döbbennem , hogy ami az első lépcsőfokon működött a kövekezőn helytelen irányba terelheti a fejlődésemet. Az első lépcsőfoknál ugyan is helyes lépés volt önmagamban és a saját maamról alkotott képben keresni a továbblépés lehetőségét. A másodiknál ez a megoldóképlet átalakult. Innentől ugyan is már NEM én magam álltam a sikereim útjában, hiszen önmagamban rendeztem mindent. Ekkorra már azt is megtanultam, hogy a külső események sem hibásak. Értettem a teljes felelősségvállalás miben létét és jutalmát. És akkor egyértelművé vált a helytelen beidegződésieim, ahogy az érkező ingereket lereagálom, az egyetlen dolog, ami a továbblépést féken tartja bennem. Tehát az, ahogy a külső dolgokhoz viszonyulok . Az önmagamról alkotott kép a helyére került, most itt volt az idő, hogy a rajtam kívül álló dolgokhoz való viszonyomon is változtassak. A válaszadásaimmal és a saját magam áltam önmagamban generált negatív érzésekkel volt gond, avval ahogyan megközelítettem egy egy utamba kerülő akadályt, ahogyan reagáltam a felém érkező kihvásokra.  

Lassan kezdtem ráérezni, hogyan tudnám a problémákat megoldandó élvezetes feladatokként látni és kezelni. Immáron volt bennem elég önhit és energia ahhoz, hogy meglássam a következő lépcsőfokot és a tovább lépés kulcsát. Ez pedig nem más mint a CSELEKVÉS. 

 És itt ezen a ponton tisztul végképp le bennem az is, hogy nem lehet lépcsőfokokat ugrani-kihagyni... ha valaki nem járja végig , nem éli meg a teljes folyamatot, akkor ha meg is érti, de átültetni nem képes a saját életébe, mindennapjaiba. Tehát azok az emberek, akik egyből a cselekvést várták el tőlem nem látták vagy nem akarták látni, hogy még nem értem meg rá. Akkor még nem. Így a "segítségük" sokkal inkább negatív kiritikaként hatott, lassítva a fejlődésem folyamatát. (Az iskolában is sokszor megtapasztaltam ezt a folyamatot. )

Szóval itt van ez a cselekedni "dolog". Itt sokan megrekednek. Megrekednek mert ez összekapcsolódik egy érzéssel amit úgy hívnak: FÉLELEM. Félelem a visszautasítástól, a negatív visszajelzéstől, attól hogy nem vagyunk elég jók abban amit cselekednünk kéne. Ha meghalljuk a félelem szót egyből negatív érzések öntenek el bennünket. És itt van a hiba a gépezetben. Még félni is félünk! A félelmet egy nem kívánatos dologként kezeljük. Ez részben jól is van így, hiszen a félelem érzet a természetben a közelgő veszélyre hívja fel a figyelmünket. Funkciója, hogy megvédjen bennünket az esetleges rossztól. Csak hogy ez az érzés erőteljesen el tud uralkodni rajtunk, mígnem egészen képes átvenni a hatalmat tudatosságunk felett. Ettől a pontól nem mi irányítunk. Megáljt prancsolunk az összes fejlődésünket szolgáló kihívásnak, amelyhez cselekednünk kéne. Így szépen lassan a cselekvés fogalma is valami nem kívánt rosszá alakul át bennünk. Nézzünk csak körbe... nézzük meg (inkább ne :D ), hogy mit sugároz felénk a média? "Élj kényelemben, törekedj a biztonságra, NEM KELL FÉLNED HA.... és így tobább... Itt van ez és ez a termék, szolgáltatás ami "érted van", hogy te jobban érzezd magad. Neked nem kell tenned semmit csak vásárolni... Erre programozzuk az agyunkat. KOMFORTZÓNA. Azaz élj kényelemben, maradj a kis biztonságos burkodon belül akkor baj nem érhet...

Steve Chandler egyik könyvének köszönhetően a félelem és az erőfeszítés fogalmát és funkcióját is tökéletesen átértékeltem helyére tettem az életemben:

"A legnagyobb hazugság, amelyet az emberiség elhitetett önmagával az elmúlt ötven évben, nem más, mint hogy a siker lehetséges erőfeszítés nélkül; hogy az erőfeszítés csak valami felesleges rossz; hogy az erőfeszítés nem értékes sőt, olyasvalami, amit ha lehet el kell kerülni. Hogy csak megzavarja az ember nyugalmát. Hogy a kényelem "jár" nekünk, és csak egy ostoba barom pazarol valós energiát a mindennapi munkára."

Nézzünk körül, nézzünk magunkba... hány ember éli úgy mindennapjait, hogy igyekszik a legkisebb ellenállás felé törekedni.  De ez már a következő bejegyzés témája... :) Hamarosan folyt.köv.

Addig, ha van kedvetek hozzá, lenne egy egész apró feladat a számotokra. :) Ami nem is olyan könnyű mint elsőre hallatszik.... Csak a bátraknak ;) :
A poszt olvasását követően a legközelebb eső hétköznapotok reggelén, munkába menet próbáljatok végig mosolyogni és pozitívan gondolkodni. Nyomjátok el a kritizáló, puffogó, elégedetlenkedő, befordulni vágyó éneteket és ajándékozzatok meg valakit a mosolyotokkal, még akkor is ha nem fogadja (mert nem képes fogadni) Ha vesztek valamit mosolyogjatok az eladóra kívánjatok jó reggelt vagy szép napot! És írjátok le nekem vagy magatoknak:  Mit éreztetek a feladat végrehajtása közben? Mit tapasztaltatok, hogyan viszonyultak hozzátok?

Mosolyra fel! ;)


Fotók: Kolesza Edit (mobilképek)

23/ Budapesti séta

Tegnap végre ismét a napocskáé volt a főszerep és kellemes sétálóidő kerekedett. Legyőzve lustaságomat a gépet is magammal cipeltem sőt elő is vettem bár nem túl gyakran :D Íme az eredmény:

20/ Itt a TAVASZ!!! :)

The spring is here ;)

Hogy őszinte legyek én már nagyon várom, ugyan is kora tavaszból érkeztem vissza az őszbe és most megint tél... már nagyon hiányzik a finom melengető napsütés és a virágok színei, illata. Ausztráliában télen is rengeteg növény zöldell és borul virágba folyamatosan. Elszoktam ettől a szürke egyhangúságtól... de ma felfedeztem a kertben a tavasz hírnökét :)))) és a napsugár visszavonhatatlanul bköltözött a szívembe :))) már csak "pár hét" :D és itt a jó idő :)
Ti is várjátok a tavaszt?

9/Egy koradélután a Margit-szigeten

Már írodik az -Amire megtanított az idegenben élés- III. része :) a napokban közzéteszem, addig megosztom veletek, milyen csodás az ősz Budapesten :)

A mai napom ugyan is úgy alakult, hogy volt 3 órányi szabadidőm a városban és azt a Margit-szigeten töltöttem, kamerával a kezemben :) Beszívtam a finom nedves őszi avar illatát és a napocska melegét :) Ha tehetitek, a hétvégén sétáljatok egy nagyot, csodás most a táj. Ma is volt miért mosolyognom :)

 

7/ Lehetőség amit meg lehet ragadni!!!

A facebokon egy ismerősömnek köszönhetően értesültem az új Széchenyi terv egyik remek pályázatáról, amit érdemes megragadni! Idegennyelvi és informatikai képességeinket fejleszthetjük teljesen vagy szinte ingyen. A pályázaton részt vehet:
Aki betöltötte a 18. életévét
Nem vesz részt államilag finanszírozott (közoktatási) vagy EU forrásból megvalósított képzésben

• A támogatás összege 90.000 Ft/fő
• A legmagasabb oktatási szint az európai standard szerinti B2-es (felső-középfok) lehet.(nyelvnél)
• A tanfolyam önrésze 4.500 Ft (10%)

A pályázat bővebb részleteit itt találjátok: http://kih.gov.hu/documents/10179/24840/T%C3%81MOP-2%201%202%20%C3%A1ltal%C3%A1nos%20t%C3%A1j%C3%A9koztat%C3%B3

Mivel a felhívást az International House nyelviskolán keresztü olvastam és tájékozódva az iskoláról szimpatikusnak tűnt a tanítási módszrük rajtuk keresztül pályázom. Későbbiekben majd beszámolok mindenről, hogy sikerült-e és ha igen milyen az  iskola képzése :)

6/ Tiszta ablak

Végre alakul a lakás, a takarítás nagy részével készen vagyok. (csak hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból ;) )  Ma már ablakot is tudtam pucolni, hogy szépen besüthessen rajta a nap :) és élvezhessem a sárguló levelek élénk színeit :) Bár ezek a képek nem az ablakomból készültek, hanem jártamban-keltemben mobillal, de szeretettel küldöm az Ausztráliában élő barátaimnak, hogy ott a nagy tavaszban el ne felejtsenek ;) ! :)

5/ Okmányirodás kalandok

Ma végre "röpke" 5 órás sorban állás után, (úgy, hogy nyitásra mentem) sikerült bejelentkeznem és megcsináltatnom a lakcímkártyámat. Az első másfél- két órát végig álltam, majd megunva, üres szék híján leültem a földre. Befelé jövet, sokakkal ellentétben, mosolyogva köszöntem a portás bácsinak :) és váltottunk is pár szót. Ez alkalommal is bebizonyosodott, hogy a kedvesség és nyitottság kifizetődő, ugyan is mikor észrevette, hogy a földön ülök megkérdezte, hogy nem hideg-e a padló, én válaszoltam, hogy a táskámon ülök és megvagyok köszönöm, de nagyon kedves tőle, hogy érdeklődik. Pár perc múlva egy lezárt teremből varázsolt nekem egy összecsukható széket és felajánlotta a számomra :) Ez a mai pozitív kalandom.
 Nagyon furcsa volt "kívülről" nézni, a többi ember mennyire ideges és hogy a személyzeten csattan az ostor. Pedig nem az ott ülő alkalmazottak tehetnek a kialakult helyzetről. Még is, nekik kell az összes panaszt, idegességet, indulatot tolerálniuk miközben a munkájukat végzik. Azon gondolkodtam, hogy másfél évvel ezelőtt én is hasonlóan idegeskedve, morogva, durcásan töltöttem volna azt az 5 órát és most mennyivel kellemesebben telt, mosolyogva, megtalálni a hasonlóan pozitív embereket és velük beszélgetve, időnként az ablakon keresztül a sárguló diófa leveleit csodálva tölteni az időt. A környezetem is jobban járt és és én is :)

Mosolyra fel! :) ;)

1/ Kultúrsokk

Egy kicsit az előzményekről: Ausztrália déli részen Melbourne-ben éltem, ahonnan szintén íródott egy blog, az ottani élményekről, furcsaságokról, a kiköltözéskor első megélt kultúrsokkomról és életemről ezt az alábbi címen találjátok: http://lifeinaustraliamelbourne.blogspot.com.au/

Sokszor olvastam már a kultúrsokk jelenségről és külföldön élő barátaim is meséltek róla, a kiköltözésnél is átéltem már, de nem hittem, hogy ez visszafelé ennyire erős lesz. A melbournei blog utolsó előtti bejegyzésben már leírtam a legelső élményeimet, benyomásaimat, mielőtt tovább olvasnád ezt a bejegyzést az alábbi linken találod az első napi beszámolóm: http://lifeinaustraliamelbourne.blogspot.com.au/2012/10/68-hazaerkeztem.html

Tehát péntek délben érkeztem vissza Budapestre, az idő eltolódás miatt semmit nem aludtam. Az első sokk után másnap fura volt kilépni az utcára. A lakó környezetem nem sokat változott, az tűnt fel, hogy a növényzet bujább lett, a fák, bokrok megnőttek.  

 Első kontaktom az nap, a trolibusz sofőrje volt, akitől jegyet szerettem volna venni, mosolyogva bekopogtam köszöntem és kedvesen megszólítva, jegyet kértem. Láttam a zavart tekintetet, amit valószínű a kedvességem váltott ki, de morcos tekintet kíséretében ingerült válassz érkezett, hogy nincs jegy. Továbbra is kedvesen érdeklődtem, hogy ha ilyen esetben jön az ellenőr akkor mi a helyzet, amire szintén indulatosan jött a válasz, hogy - Akkor majd megmondja, hogy nem kapott jegyet!. Az egészben nem az  volt a szörnyű élmény hogy nem jutottam jegyhez, hanem az a reakció és stílus amit kaptam a mosolyomért cserébe. Hogy valaki már annyira befordult és bezárkózott, hogy még gy kedves mosoly sem tudja ebből kimozdítani. Utazás közben is éreztem, hogy az emberek nem tudják kezelni, ha valaki kedves, mosolygós- zavarba jönnek tőle, és valószínű elkönyveltek bolondnak :D

 Azért volt pozitív tapasztalás is :) Vásárláskor mindkét helyen nagyon kedvesek voltak az eladók, a második üzletben minden kérdésemre kedves kimerítő válasz érkezett, és egy jó 10 perces beszélgetés is lezajlott. 

Estefelé hivatalos voltam egy szülinapi buliba, ahol sok régi salsás ismerős is jelen volt. Nagyon jó érzés volt újra látni azokat, akikkel sok vidám időt töltöttem együtt régen. Olyan érzés volt mintha egy napot sem lettem volna távol. 

Hazafelé a Taxisofőrrel volt egy érdekes beszélgetésem, ami kicsit megerősítette bennem azt a gondolatot amit sejteni véltem. Erről a következő blogbejegyzésben olvashattok! Hamarosan tehát ismét jelentkezem és addig is: ne felejtesetek el mosolyogni :) !!!! Tegyétek ezzel is kellemesebbé a légkört magatok körül, az utcán járva, munkahelyen, barátok között, bevásárláskor, közlekedési ezközökön, ahol csak tudjátok.

Az ausztrál ismerősönken pedig egy kis időjárásjelentés itthonról :)