Változás előtt...

Régen írtam új bejegyzést.

Ennek a legfőbb oka, hogy vívódom. Ismerős érzés kavarog bennem a változás előtti zűrzavar érzése. A korszakokat lezáró letisztultság előtt mindig ezt érzem.

Csobánkai naplemente

Visszatekintés:

 Miután visszaérkeztem Ausztráliából az első erőteljes kultúrsokk után nagy bizakodással indultam neki az újbóli itthoni életemnek. Úgy éreztem sok dolog a helyére került bennem és a helyes önértékelésem, megváltozott látásmódom és hozzáállásom elég lesz ahhoz, hogy fenntartsam magamban a kint magamba szívott pozitív gondolkodásmódot és pozitív életérzést. Azt gondoltam erről a pontról már csak felfelé vezet út. Persze sejtettem, hogy lesznek megoldandó feladatok ezt követően is az életemben, de úgy éreztem az a sok minden, amin keresztül mentem, és amit sikeresen leküzdöttem, megerősített annyira, hogy megbirkózzam az elém kerülő feladatokkal, ha esetleg nem boldogulnék akkor pedig vagy levonom a megfelelő tanulságot és továbblépek vagy elfogadom a határaimat.

Pozitív burok:

Jó ideig egyáltalán nem volt rám hatással a körülöttem lévő emberek negatívitása, rosszkedve, agressziója. Sőt rávilágított arra, mekkora fejlődést jelentett számomra az a másfél év egy idegen földrészen egy egész más kultúrában. Tisztán láttam, hol a hiba a mi gépezetünkben, min volna jó változtatni. Mi az, ami innen nagyon hiányzik és mi az, amit száműznünk kellene. Azt is tudtam, hogy ezen egyedül biztosan nem fogok tudni kellő mértékben változtatni, de a bensőmből fakadó pozitív és sugárzó erőnek birtokában, sérthetetlennek éreztem magam. Azt éltem meg , hogy bár bele (vagy vissza) csöppentem egy egész más jellegű és főként negatívabb légkörbe még sem hat rám. Lepergett rólam mások rossz indulata, lenéző sokszor megvető tekintete, vagy az mikor mások a bennük lévő frusztrációjukból adódó agresszív, feszült, negatív energiáikat rajtam vagy épp a környezetemben igyekeztek levezetni... Mosolyogva ébredtem, mosolyogva sétáltam az utcán, mosollyal az arcomon közlekedtem, még ha emiatt sokszor bolondnak is néztek. Mert itthon ez nem természetes... itt ha valaki boldog, mosolygós az emberek vagy furcsán néznek rá, hogy ez' hibbant lehet tán, vagy megvető irigységgel, hogy: -na a szemét, dögölne meg, hogy mer boldognak lenni amikor én nem vagyok az....?  De nem fogott rajtam az "átkuk", nem tudtak kizökkenteni, még ha néha el is szomorított mind az, amit magam körül látok.

A krályfimmal :)

Újrakezdés-jelen:

Közben elkezdtem dolgozni és a munkám során is sorra kerültek elém a kisebb- nagyobb akadályok, nehézségek, amiken túl kellett lendülnöm. Rájöttem a tudás aminek hittem, hogy a birtokában vagyok, itt nem mindig lesz elegendő, de egyúttal láttam benne a fejlődés lehetőségét és szerencsére, elismerésben is volt részem.

A magánéletem is pozitív fordulatot vett, 15 felejthetetlen randi után végre megcsókolt a királyfi, :D akire már nagyon rég óta vártam. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy mielőtt megismerkedett a jelenlegi párjával, leírta pontról-pontra, hogy milyen férfit szeretne maga mellé, és nem sokra rá találkozott is vele. Gondoltam ezen ne múljon... :D, én is részletes leírást adtam arról a személyről, akire igazán vágyom. És láss csodát bejött :))) "Aki nem hiszi járjon utána..." ;) Az utunk néha göröngyös, de "boldogan élünk" ... és végső soron a gyémántok csillogásához is gondos csiszolódásra van szükség :)

Bár a baráti köröm jelentősen leredukálódott,  egy csodás emberekből álló Master Mind (lángelme) csoport tagja lettem, ami egyrészről nagyon megtisztelő, másrészről pedig nagy segítséget nyújt ahhoz, hogy valamelyest szinten tartsam és fejlesszem a megszerzett tudásom. 

Menekülnék:

Tehát összefoglalva egyáltalán nincs okom a panaszra, a legtöbb területen előrelépés történt az életemben. És itt jön a kérdés, akkor miért van az, hogy mégsem tudom maradéktalanul jól érezni magam. 

Hiába próbálok vissza emlékezni arra, hogy hol volt az a pont, ahol elveszett belőlem valami...ahol megrepedt a rés a pajzsomon, ahol lassan fokozatosan elszivárgott belőlem az a vidám életérzés és könnyedség, amit kint szívtam magamba. Nem találom, bármennyire is kutatom-keresem az elmémben, mi váltotta ki azt, hogy egyre fogy a lelkesedésem.  Egyszerűen csak ráeszméltem, hogy egyre feszültebb vagyok, ismét hatással van rám az a negatív massza, ami árvízhez hasonlóan hömpölyög az utcákon, az aluljárókban a tömegközlekedési eszközökön. 

A jómodor, kedvesség, egymás tisztelete és a mosoly, teljesen kihalt Budapest utcáiról....

Az ARC plakátkiállításra készült plakátom (az utolsó pillanatban kapcsoltam így a kivitelezés nem lett elég színvonalas :( de a modanivalóm talán ennek ellenére is átjön :) -A kiállításra szánt tervemben a kérdőjeles figura helyén az ablakot kitöltve tükörfólia lett volna amiben a plakátot néző személy a saját tükörképére csodálkozhatott volna rá :D )

Egyszerűen sokkol, mikor reggel a pékségnél az előttem állók köszönés nélkül egyszerűen odavágják  az eladónak, mogorva arckifejezésükkel, hogy mi az, amit AKARNAK! Sehol egy "Jó reggelt!" sehol egy "Szia!" a  Kérek szépen és a Köszönöm-ről már nem is ejtek szót... 

Egyik nap egyszerűen kibuggyant belőlem, mikor pakoltam el a megvásárolt péksüteményemet és az utánam következő "hölgy", köszönés nélkül kijelentette, hogy -Egy pogácsát és egy szendvicset!,  -hogy: -Talán Jó reggelt vagy valami..., (?) majd odafordultam az eladó lányhoz és, hogy a többi sorban álló is jól értse megkérdeztem tőle, hogy - Ti ezt hogy viselitek, hogy ide jönnek az emberek, és köszönés , kérés nélkül kijelentik, hogy mit adj nekik, majd miután kiszolgáltad őket, elteszik és fancsalodott pofával szó nélkül odébb állnak? - meglepte, hogy valaki ezt észrevette és elmondta, hogy -Nehezen... 

Sok esetben persze az eladók felől is már egyfajta közöny és fásultság fogadja a vásárlókat, de csodálkozunk??? Ha napi nyolc órában ilyen fapofa, modortalan befordult embereket kellene kiszolgálnom előbb- utóbb meghalna bennem valami... 

Talán ez az én bajom? Talán ez az oka annak, hogy az a felszabadult, vidám, pozitív energiával teli nő akivé Ausztráliában váltam, most haldoklik bennem? Eltűnt a prokativitásom, legalább is elhalványult ahhoz képest, amilyen szinten volt. Lefordítva, nem vagyok képes mindig minden helyzetben kontrollálni a "válaszadásomat" az adott szituációra. Ez például abban nyilvánul meg, hogy nem tudom úgy kizárni a negatív körülményekre érkező negatív érzéseimet az elmémből, hogy ne legyenek a reakciómra hatással. Kint is volt sok problémám (főként magammal), de mikor baj volt, a feltöltődésre alkalmas helyeket kerestem és bőven akadt ilyen. Elég volt sétálnom egyet a gondozott parkok egyikében, vagy elég volt ha rám mosolygott egy eladó és beszélgetést kezdeményezett, elszállt belőlem a rossz érzés. Annak ellenére, hogy sokkal kevésbé hittem önmagamban, értékes emberként kezeltek, ember számba vettek. Az utcán sétálva és a tömegközlekedés során jól éreztem magam, ha tömeg is volt, senki nem lökött fel, nem tapostak el. Mindenki nyugodtan kivárta a sorát, előre engedték azt aki sietett. Egyszer sem kellett a mozgólépcsőn arra kérnem valakit , hogy álljon át a másik oldalra, segítve ezzel azok haladását, akik gyalogolni szeretnének fel vagy le.  Itthon folyamatos az elakadás, lökdösődés, puffogás, morgolódás. Egyszerűen nem tudnak az emberek kulturált módon viselkedni és közlekedni. 

Azért is húztam annyi ideig ezt a bejegyzést, mert nem szeretek negatív dolgokról írni, de egyszerűen ezek a tapasztalataim. Reggel és este, ebben a közegben utazom, a két időpont között pedig teljes munkaidőben dolgozom, olyan munkahelyen és munkakörben, amire szintén régóta vágytam, mégis jelenleg az a kérdés foglalkoztat leginkább,  hogy akarok-e itt élni? Akarom- e kitenni magamat ennek nap mint nap? Mi a megoldás? Hogyan erősítsem vissza magam? Hol, hogyan tudom olyan szintre tölteni magam, amit kint könnyedén elértem? 

Igyekszem a pozitív dolgokra koncentrálni, és nem foglalkozni azzal, ami negatívan befolyásolja a hangulatomat, de sokszor érzek egyfajta negatív értelemben vett "sok lúd disznót győz" szituációt. Itt túl sok a negatív hatás, ami örvényként szippantja ki belőlem az életörömöt.
Kint nagyon erős honvágy gyötört... a honvágy azonban visszafelé is működik... nem gondoltam, hogy az a másfél év ekkora hatással lesz az életemre.  Hiányoznak a tágas, tiszta természet közeli helyek. Hiányoznak a kedves, mosolygós emberek. Talán csak az ért meg most ebben igazán, aki szintén élt külföldön hosszabb ideig és vissza költözött végleg, vagy egy időre, és nem csak látogatóba jött pár hétre. Tényleg létezik ez a "sehova sem tartozom igazán" érzés, amit igyekszem magamnak átfordítani arra, hogy mindenhová tartozom... talán az én generációmnak ez a "feladat " jutott. Ha azt nézem, hogy a nagyszüleimnek háborút kellett túlélniük, az én helyzetem nem is rossz, de könnyűnek ez sem könnyű.

Szóval az alatt a lassan egy év alatt, amióta itthon vagyok újra, rakódtak a tapasztalatok. Most a nagy káosz ideje van, hogy a köd hamarosan felszállhasson az utam előtt, amelyen lépdelek majd tovább. Hogy merre visz az még érlelődik bennem.

4/ Amire megtanított az idegenben élés/ II. rész

A munka nem szégyen!

A fenti mondat közhelynek tűnik azonban azt vettem észre Magyarországra mintha kevésbé lenne érvényes és nem becsülik, persze ezt már kiköltözésem előtt is éreztem, de most egy más kultúrából , értékrendből visszaérkezve iszonyatosan nagy a kontraszt.

Mindig is voltak céljaim , tudtam, hogy mit szeretnék elérni, hová szeretnék eljutni csak épp nem tudtam a legfontosabbat: HOGYAN?... Mindig alakultak a dolgaim, de egy bizonyos pontnál folyton elakadtam. nem voltam ennek a tudásnak a birtokában, ezt még sem mások, sem az élet nem tanította meg igazán. Őszintén fel merem vállalni, hogy mielőtt belevágtam ebbe a nagy "kalandba" nem tettem meg mindent azért, hogy sikeres legyek, nem küzdöttem elég keményen az álmaimért. Pedig már tudom, minden megvan bennem ahhoz, hogy elérhessem."Csak" akarni kell és tenni érte. De sokszor visszatartó erőt érzékeltem magamban. Ennek is oka volt.
 A legfőbb hibát abban látom, hogy az önbecsülésem, önértékelésem, önbizalmam nem volt a helyén. Ez részben a gyerekkoromban ért iskolai negatív élményeim számlájára írom amelyek egy igen rosz irányba torzították a saját magamról és képességeimről alkotott képem. (az oktatás is megérne egy külön posztot!- itt találtok egy hosszú, de nagyon jó cikket róla: http://antalvali.com/hirek/hiba-nem-az-gyermekeben-van.html?evp=6#.UHPZdKnA8wi.facebook )
 Külföldi tanulmányaim rádöbbentettek arra, mennyire másképp is lehet, hogy lehet igazán élvezettel is megszerezni a tudást, nem csak gyötrelmek árán-, hogy a jutalmazó, pozitivitásra épülő oktatási rendszer mennyivel hatékonyabb. Leegyszerűsítve úgy tudnám megfogalmazni, hogy kint a tanárok, nem arra kíváncsiak, mi  az amit nem tudsz hanem mi az, amit igen. Arra helyeződik a hangsúly mi az amiben jó vagy, kiemelkedő a teljesítményed és ezt erősítik benned (itthon leginkább elnyomják).
Ezen kívül hozzájárult még, hogy az otthon biztonság érzete a barátok szeretete, támogatása kicsit elkényelmesíti az embert.
Mindent annyira kézenfekvőnek veszünk. (pl azt, ha baj van van aki segít, azt, hogy ha mondasz valamit van aki megért, ha érzelmi támogatásra vágysz ott vannak körülötted a barátok, család. Mivel anyanyelvi környezetben vagy, egyszerű intézni a dolgokat megértetni magad, kifejezni mit szeretnél.)

Ez most sokaknál biztosan kiveri majd a biztosítékot (sebaj :) ), de annak ellenére, hogy igen látom, hallom, olvasom és a saját bőrömön tapasztalva tudom, hogy nem könnyű az élet itthon (megsúgom: SEHOL SEM AZ!),  minden negatív dolog ellenére, ami nem működik jól hazánkban, az emberek is rengeteget tesznek maguk ellen (ha nem a legtöbbet)!!! Azaz másként foglamazva: nem tesznek magukért eleget.  A múltban én sem vállaltam teljes mértékben felelőséget a saját életemért, boldogulásomért, előbbre jutásomért. Én is egy voltam a sok közül, aki máshonnan várta a megoldást, aki bár sokszor keményen dolgozott, de a kudarcok hatására befordult és beletemetkezett a negatívizmusába. Itt és erre szocializálódtam...
De kint, mikor el kell indulni az alapoktól újra, mikor takarítóként, mosogatóként, konyhai kisegítőként, pincérként, ráeszmélsz milyen jó dolgod volt idáig, van alkalmad átgondolni , átértékelni az életed.
 Nem szégyenlem, hogy bizony kezdetben főként ezekből éltem, és több mint egy év után, mikor kezdett épülni a saját szakmámon belül is a karrierem, mellette ugyan úgy fogtam a tolseprűt és a felmosóvödöt is.
 Nem szégynlem, szégyelje magát az aki egészséges felnőttként a segélyért áll sorba, vagy aki folyton "sír", hogy milyen szar a munkája, az élete, pedig egyszerűen csak motiválatlan, de semmit nem tesz azért, hogy jobb legyen. És legfőképp az szégyelheti magát, aki a munkája miatt bárkit is lenéz! Erről eszembe jutott az egyik kedvenc idézetem Gabriel García Márqueztől: „Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga a másikra felülről lenézni, amikor annak talpra állni nyújt segítő kezet."

  Kint ha megkérdezték hol dolgozom, mit csinálok nem néztek le, nem ítéltek meg a képességeimet ez alapján, sőt mindenki ott segített ahol tudott. Valószínű ebben az is közrejátszik, hogy ezen kint rengetegen keresztül mennek, de az Ozi (Ausztrál) ismerőseimtől is azt a reakciót kaptam, hogy szuper és szépen lassan lépek majd felfelé,kérdezték miben segíthetnek és segítettek is.
Ott a munkának értéke van. Meg is fizetik és értékelik. A legelején én is nyavajogtam aztán szerencsére elég hamar rájöttem, hogy az ég világon semmit nem érek el vele :D úgyhogy akár milyen nehéz is volt, elkezdtem úgy tekinteni a kökemény fizikai munkára, mint kihívásra (és senki se gondolja, hogy nem az- aki így gondolja nyugottan utánam csinálhatja...) Ez után úgy álltam minden egyes naphoz, hogy képes vagyok rá, én erre is képes vagyok, és ha erre képes vagyok bármit elérhetek ezután, vagy legalább is sokkal könnyebben fogom elérni. Jerry Rice szavaival élve: "Ma megteszem amit mások nem, és holnap elérem amire ők úgy gondolják nem képesek!" 
Nekem ez kellett, ez ébresztett rá arra, hogy ha egész más oldaláról tudjam nézni a dolgokat (bár ténylegesen semmi nem változott ugyan úgy mások mocskát takarítottam) de mégis mindent más színben láttam. Továbbra sem volt kellemes, ugyan olyan megterhelő volt és sokszor embertpróbáló.

Itt van például ez a lakás, ahol inspection ( azaz ellenőrzés) előtt kellet kitakarítanom, egyedül, két és fél óra alatt makulátlanra. (Ausztráliában rengetegen bérelnek lakást, a bérleményeket rendszeresen ellenőrzik az irodák, amin keresztül kiadják. Nézik, hogy tisztán, rendben tartod-e , kell e valamit javítani, cserélni, sokan mivel nem a sajátjuk egyszerüen tesznek rá, nem tartják karban, nem takarítanak van hogy fél évig-évig!!!) Ez egy két szintes ház volt a képen látható szobában, ahol jól láthatóan bokáig ért a szemét, ki kellett válogatnom a számlákat, hivataos iratokat a mocsokból ( koszos zsebkedők, szaros alsóneműk, fél éve penészeő rohadó pizzásdoboz ételmaradékokkal, mekis zacskók maradékokkal, gyógyszerek, beszáradt kávéscsészék, gombásodás elleni krémek... meg amit el tudtok képzelni.  A felsoroltak egyike sem túlzás ez a kiábrándító valóság- az egész szobát  ellepte a mocsok a szemét a por, a szagról már nem is beszélve. Hogy emberek hogyan képeseki így létezni a mai napig nem tudom felfogni...

Sajnos sok helyen nem tudtam fotózni, mert a megrendelő vagy a főnököm is ott volt a szobában, helyiségben, de a belinkelt pár kép és történeteim alapján gondolom el tudjátok képzelni ezen emberek fürdőszobáját és konyháját is.
Az egyik helyen például meglepetéssel készültek, ajándékba ott hagyták a szaros vécépapírt, nem hiszem, hogy spórolni kellett volna a vízzel, mert ez egy 15 szobás, három fürdőszobás villa volt, ahol minden héten takarítottam egy Chilei matematika tanárral együtt. Ketten 3 óra alatt kellett, hogy teljesen kitakarítsunk (portörlés, ágyazás, porszívózás, felmosás, az összes mellékhelyiség kitakarítása beleértve a konyhát is mosogatással)
A "kedvenc" sztorim még is egy belvárosi mini apartman, ahol egy indiai család ellenőrzés előtti takarítását ossztották rám. Két és fél órám volt rá, gondoltam, kis lakás simán végzek annyi idő alatt... gondoltam ezt, amíg meg nem láttam a fürdőszobát. A fehér műanyagból egybeöntött zuhanyzó és járófelület konkrétan fekete volt a kosztól és szappanlerakódástól. Rengeteg időbe telt míg a környezetbarát tisztítószerrel le tudtam vakarni az egy év alatt leerakódott koszt. A megrendelő és felesége végig ott álltak felettem és ellenőrizték, hogy elég alapos vagyok-e. A konyhára áttérve már láttam, hogy a maradék idő nem lesz elég semmire szinte, így szóltam nekik, hogy mivel nem sokára letelik az idő felhívhatom a főnököm és megbeszélhetik vele, hogy hány órát szeretnének még ráfizetni. És finoman utaltam rá, hogy menne ez gyorsabban is ha rendszeresen lenne takarítva. A pasas teljesen kikelt magából, hogy ők rendszeresen takarítanak ( gondoltam magamba : - Jah... minden másnap... Karácsony másnap meg Húsvét másnap... :D ) de nevetni nem volt kedvem főleg mikor közölte, hogy elhúzza a tűzhelyet és a hűtöt is, mert mögötte is ki kell ám takarítani és avval a mozdulattal, ahogy elkezdte elhúzni a hűtőt , mögötte 40 csótány 40 felé szaladt, na ez volt az a pont amikor már nem bírtam kontrolálni magam és az undortol elsikítottam magam :D és megmondtam, hogy én oda semmi pénzért nem vagyok hajlandó bemenni és benyúlni...

A fizikálsan legmegterhelőbb munkám egy Chemist volt (gyóyszertár és a háztartási bolt egyben), ahol hetente takarítottam a közös helyiségeket (értsd wc-ék, mosdók, konyha, raktár) eladóteret. 3 óra alatt kelett egyedül kitakarítanom minden helyiséget , felszedni egy hatalmas seprűvel az összes koszt , port, porcicát és felmosnom az egészet , mindezt nyitvatartási idő alatt, spaklival felvakargatva az összes leragat fémszálas árazócimkét, és kikőpött letapadt rágógumit. A képeken a kiszáradt, vízhólyagos kezem látható ami azóta szépen helyrejött, de ott nem igazán volt ideje regenerálódni. Fájt mindenem, pedig ekkor már rendszeresen jártam kondizni és speciálisan erősítettem a hátam, derekam, karom, hogy kellő izomzattal és erőnléttel rendelkezemm és elkerüljem a fájdalmat és a fizikai megterhelés káros hatásait. A munkáról még írni fogok a folytatásban de most ehhez kapcsolódoan jöjjön a beígért taxis történetem.

Rögtön az érkezésem utáni másnap hivatalos voltam egy szülipi buliba, azt interneten kerestem taxi társaágot és rögtön az első találat, nagyon kedvező fixáras szolgáltatást kínált. Az oldalon jelezték, hogy nem rég indult a cég ,még nem elég nagy a flotta tehát előre rendeld meg a taxit ha teheted, hogy legyen is kocsi. Mint később megtudtam nagyon nagy szerencsém volt, hogy időben jeleztem az igényem. Miközben utaztam, beszédbe elegyedtem a sofőrrel, akitől megtudtam, hogy rengeteg megrendelésük érkezik és nem győzik a munkát. Míg a kocsiban ültem csak 7-8 fuvart mondott le mert nem volt rá embere. Az úr elmondása szerint a taxizással még mindíg elég jól lehet keresni, (legálisan, ledózva, befizetve amit kell!!!) és bár folyton sír minenki, dolgozni senki nem akar. A rendszerre 50 taxis van feljelentkezve, de mikor kérdezi, hogy hol vannak a válasz: még nem dolgoznak, már nem dolgoznak, most nincs kedvük, ma ezért nem jó, azért nem jó...
Tisztelt a kivételnek (azaz akinek nem inge ne vegye magára), de sokszor sok helyn én is ezt tapasztaltam, lépten nyomon mindenki csak panaszkodik, csak azok nem akik valóbban keményen dolgoznak a megélhetésért, előbbre jutásért.
Tisztában vagyok vele, hogy az egész rendszer ott van elcseszve ahol lehet... de ha folyton ezzel takarózunk , a felelősséget meg senki sem vállalja (legalább saját magáért, a saját életéért), akkor nem fogunk előrébb jutni és változás sem igen lesz pozitív irányba...) Szerintem:

• A munka nem szégyen!
• Ami nem öl meg erősebbé tesz!
• Mástól várni a megoldást időpocsékolás 
• Másokat, a rendszert szidni vagy okolni, a felelősséget egymásra hárítani és mutogatni lehet, de nem visz előre csak elvonja az idődet és energiádat a megoldás keresésétől, és annak megtalálásától 
• Ha változást akarsz kötelezd el magad a változás mellett.
• Ha eredményre vágysz, dolgozz keményen.
• Ne add fel az első második harmadik sokadik buktatónál sem, légy kitartó.
• Értékeld ha elérsz valamit, ünnepeld meg bármilyen kicsi is az előrelépés! (mert, ha te saját magadat nem vagy képes értékelni, hogyan várhatod el másoktól, hogy téged értékeljenek? )
• MOSOLYOGJ! :) Akkor is ,ha előszőr nem kapsz rá visszamosolyt :) és ha nagyon nehéz is...

3/ Amire megtanított az idegenben élés/ I. rész

(Már jó ideje íródik ez a bejegyzés és mivel túl hosszúra sikeredett, valamint minden része elég kifejtős, ezért több részre bontva publikálom majd. 
 A leírtak az én saját tapasztalataim, az hogy én hogyan éltem meg a külföldön töltött időt, engem miben változtatott meg. Más ember gondolkodhat erről másképp a saját megélt tapasztalatai alapján, bár a külföldön élő barátaim visszajelzései alapján és mások blogon közzétett élményei alapján, mindenki hasonló vagy ugyan olyan dolgokon megy keresztül, él át és hasonló következtetésekre jut.)

Bevezető. Belső átalakulás, szemlélet váltás

 Nagyon igaz az a nézet miszerint, ha változást akarsz a világban, magad körül, ahhoz előbb neked saját magadnak kell változnod!

 Ahhoz, hogy ez a változás létrejöhessen tapasztalni kell, átélni, megélni dolgokat MÁSKÉPP, és ahhoz, hogy ezt megtehesd BÁTORSÁG kell és KITARTÁS. Bátorság a változáshoz, az ismeret-lenhez, a félelmekkel való szembenézéshez, kitartás a kudarcokon való átlendüléshez. 

 Számomra a legnagyobb kihívást a saját magammal való szembenézés jelentette, de egyben a legnagyobb katarzist is ez eredményezte. Sok ember lesz, aki olvasás közben csak azt realizálja majd, hogy külföldön más élni, mennyivel és mivel tud többet adni az emberek számára, azok számára akiknek elegük lett és változtatni akartak azon, amiben épp éltek és meg is lépték a kellő lépéseket a változás felé. Pedig ehhez talán nem kell elutazni csak irányt kell hozzá váltani. Nem kívülről kell várni a megváltást hanem saját magunkban kell azt megkeresni és megtalálni és ez bizony nem könnyű, mert ehhez szembe kell nézni önmagunkkal a félelmeinkkel, amelyek sokszor nagyon hatalmasnak és rémisztőnek látunk, érzünk. És persze az sem segít, hogy a körülöttünk lévő negatív emberek, akik szintén nem találtak még vissza önmagukhoz és akik nálunk sokkal jobban félnek szembenézni a "démonaikkal" nem akarják, hogy nekünk sikerüljön, mert akkor mi lesz velük? Akkor nekik is bátornak kell lenniük és nekik is változniuk kell, hogy ne maradjanak egyedül. Az ÁLbiztonságérzetük rendül meg ezzel. Akinek már sikerült és átalakult a gondolkodás módja, másként tekint a felmerülő problémákra (lehetőségként tekint rájuk) ezek az emberek már látják, érzik és tudják, hogy minden pozitív irányba fordulhat, "csak" tenni kell érte. 

 "Sajnos" a kint töltött idő nagy részében küzdöttem magammal kőkeményen és ebbe voltam merülve, de ezt a küzdelmet meg kellett vívnom és úgy érzem sikerült győzelmet aratnom :), legalább is csatát nyernem. Küzdöttem mindazzal, amit itthonról hoztam (vittem), harcban álltam a világgal, mert harcban álltam saját magammal is. Meg kellett tanulnom elfogadni magam, hogy elfogadhassak másokat és meg kellett találnom majd szeretnem önmagam.

Minden tekintetben egy hatalmas utazás volt ez a számomra. Az első pillanattól erős volt bennem a honvágy, főleg a családom és a barátaim hiányoztak, ezt az érzést csak rövidebb időszakokra sikerült feloldania bennem a kint ért pozitív történések, élmények. Bár mostanra sikerült elkezdenem beilleszkedni, megszokni az Ausztrál furcsaságokat, másságot, kezdtem kiismerni magam, nagyobb ható sugarában a várost, és a gondolkodásom is kezdett ráhangolódni az ott élőkére, de nagyon vágytam már haza is. Úgy érezem ez a majd másfél év távol az otthonomtól, a családomtól, szeretteimtől sok dologra megtanított. Sokkal nyitottabbá váltam, befogadóbbá és elfogadóbbá. Más lett a gondolkodás módom és hozzáállásom a dolgokhoz.Az első időszakban nagyon furcsa volt számomra az a nyugodt "csendes" légkör ami kint körülvett. Az emberek kedvessége, mosolya. Az, hogy mikor felszálltam a villamosra vagy metróra pozitív légkör vett körül. Otthonról sokan azt mondják az angolszász embereknél az hogy megkérdik hogy vagy, csak felületes dolog, az egész kedvességük csak felületes. Ezt meg kell hogy cáfoljam. Nekem ezzel kapcsolatban pozitív tapasztalataim vannak. De az sem kizárt, hogy én akarom pozitívan értékelni, mert számomra nagyon jó érzés volt és végső soron ez a fontos. És hogy mekkora a különbség élet érzésben azt igazán most érzem, hogy visszaérkeztem ide. 

Valahányszor próbálok rávilágítani arra, hogy, hogyan lehetne valamit másképp az emberek első szava a DE és ezután hosszan sorolják a kifogásokat a problémáikat, sértettségüket, felháborodásukat hangoztatva. Az én szótáramban is sokáig szerepelt... (fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kifogás nem keverendő össze az ész érvekkel!) Távol áll tőlem, hogy bárkit elítéljek vagy bíráljak, hiszen tudom honnan jöttem, tudom mekkora utat jártam be és annak is tudatában vagyok, nekem miken kellett keresztül mennem ahhoz, hogy ki tudjak szakadni ebből a kollektív pesszimizmusból, negatívizmusból és át tudjak alakulni azzá aki most vagyok, hogy másként tudjak gondolkodni, viselkedni. A legszembetűnőbb különbséget az emberek hozzáállásában látom (- egymáshoz, munkához, feladatokhoz, problémákhoz...)

Nekem bizony szükségem volt arra, hogy kiszakadjak az otthoni közegből, hogy ez ne legyen rám egy ideig hatással, hogy megtapasztalhassak valami mást. Meg kellett tapasztanom azt, milyen mikor nekem kell meghozni a saját döntéseimet és teljes mértékben felelősséget vállalni önmagamért. Nem volt akire mutogassak, nem volt akire hárítsak vagy akit hibáztathassak. (az elején persze ösztönösen bekapcsolt ez a mechanizmus csak éppen nem volt rá vevő partner :D  szerencsére...)

Tudom sokan azt gondolják, könnyű okosnak lenni Ausztráliából, (vagy bárhonnan külföldről vagy onnan visszatérve) a paradicsom közepéből, de azok, aki így gondolkodnak, (túl romantizálják a külföldön élést) fogalmuk sincs mennyire kemény máshol az élet. Gondolok itt a bevándorlókra amilyen jómagam is vagyok-voltam talán még leszek is újra. Milyen idegenként élni egy olyan helyen, ahol eleinte senkit nem ismersz, ahol semmit nem ismersz, ahol minden másképp működik, ahol nem számít ki vagy, honnan jöttél és mit tettél le idáig az asztalra.(persze ennek lehetnek pozitív oldalai is) csak egy vagy a sok közül, akik nem beszéik tökéletsen vagy egyátalán a nyelvet. Akadnak kivételek, akik szponzorációval kerülnek ki és a szakmájukban dolgozhatnak, de a nagy többség, mint amilyen én is vagyok a legaljáról kezdi újra az életét. És ez bizony cseppet sem könnyű, de sok dologra megtanít. (a következő részben erről lesz majd bővebben szó)

Megtanulod milyen az, amikor csak egyedül magadra számíthatsz,  és rádöbbensz hogy a legtöbb dolog csak nézőpont és hozzáállás kérdése és rajtad múlik, hogyan éled meg azt, ami történik veled. Nézhetsz csúnyán a másikra (maximum csak csodálkozik, hogy neked meg mi bajod és mitől vagy ilyen fura) szidhatsz másokat a sorsodért, de ezzel se előrébb nem jutsz, se boldogabb nem leszel tőle. Ami változást hozhat számodra az az irányváltás, az hogy megérted és elfogadod végre, hogy a saját boldogulásodért egyedül te vagy a felelős. NEM a szüleid, barátaid, főnököd, környezeted, politikusok stb. Hanem egyedül te saját magad! Ez az elején ilyesztő és nehéz elfogadni, mert az életed során mást sujkolnak belénk, másként szociálódunk. (a szülők, iskola, a reklámok és egyébb külső információs csatornák azt sujkolják beléd hogy ez meg az a termék vagy tárgy vagy kölcsön majd segít rajtad, helyetted majd megoldja valami, valaki más.) A legnagyobb ellenséged mégsem ezek a dolgok hanem Te magad vagy, amíg nem nézel szembe önmagaddal nem vállalsz felelőséget saját életedért!

 Ahogy Szabó Péter a könyvének címében a lehető leglényegretörőbben megfogalmazta: " Állj félre a saját utadból" És ez a könyv azért különbözik az általam olvasott összes többi önsegítő írástól (talán a MOST hatalma a gyakorlatban - címűt leszámítva) mert leírja, hogy ne csupán a könyvek olvasásától várd a megoldást, segít  a gyakorlatba is átültetni, amit már sok könyvből elméletileg megtanult az aki nyitott volt a változásra legalább annyira, hogy keresi az utat. Az út előttünk van csak el kell indulni a pozitív változás, gondolkodás irányába :) Ahogy a mosolynál is mondtam csak az első lépés a nehéz :) Számomra ez a könyv nem önmagam megváltásában segített , mert én már saját erőből az úton voltam , mikor olvastam. Nekem megerősítést adott, hogy az úton maradjak :) Ez úton is köszönöm Péter! :) Valamint Csortos Sándornak is köszönöm, hogy lehetővé tette, hogy eljusson hozzám! :)

A következő bejegyzésben a munkáról fogok írni. mert  A munka nem szégyen! Olvashattok majd arról milyen fényképészként vagy matemtika tanárként a padlót súrolni, mások mocskát takarítani, wc-ét tisztítani, étteremben, kezdetben mosogatóként dolgozni hatalmas lábosokat súrolni, gyógyszer és háztatrtási boltban  nyitvatartási idő alatt cimkéket és kiköpött rágógumit kapargatni a padlóról... és arról, hogy ez miként alakítja át az ember hozzáállását és látásmódját. És furcsamód hogyan erősített meg.