4/ Amire megtanított az idegenben élés/ II. rész

A munka nem szégyen!

A fenti mondat közhelynek tűnik azonban azt vettem észre Magyarországra mintha kevésbé lenne érvényes és nem becsülik, persze ezt már kiköltözésem előtt is éreztem, de most egy más kultúrából , értékrendből visszaérkezve iszonyatosan nagy a kontraszt.

Mindig is voltak céljaim , tudtam, hogy mit szeretnék elérni, hová szeretnék eljutni csak épp nem tudtam a legfontosabbat: HOGYAN?... Mindig alakultak a dolgaim, de egy bizonyos pontnál folyton elakadtam. nem voltam ennek a tudásnak a birtokában, ezt még sem mások, sem az élet nem tanította meg igazán. Őszintén fel merem vállalni, hogy mielőtt belevágtam ebbe a nagy "kalandba" nem tettem meg mindent azért, hogy sikeres legyek, nem küzdöttem elég keményen az álmaimért. Pedig már tudom, minden megvan bennem ahhoz, hogy elérhessem."Csak" akarni kell és tenni érte. De sokszor visszatartó erőt érzékeltem magamban. Ennek is oka volt.
 A legfőbb hibát abban látom, hogy az önbecsülésem, önértékelésem, önbizalmam nem volt a helyén. Ez részben a gyerekkoromban ért iskolai negatív élményeim számlájára írom amelyek egy igen rosz irányba torzították a saját magamról és képességeimről alkotott képem. (az oktatás is megérne egy külön posztot!- itt találtok egy hosszú, de nagyon jó cikket róla: http://antalvali.com/hirek/hiba-nem-az-gyermekeben-van.html?evp=6#.UHPZdKnA8wi.facebook )
 Külföldi tanulmányaim rádöbbentettek arra, mennyire másképp is lehet, hogy lehet igazán élvezettel is megszerezni a tudást, nem csak gyötrelmek árán-, hogy a jutalmazó, pozitivitásra épülő oktatási rendszer mennyivel hatékonyabb. Leegyszerűsítve úgy tudnám megfogalmazni, hogy kint a tanárok, nem arra kíváncsiak, mi  az amit nem tudsz hanem mi az, amit igen. Arra helyeződik a hangsúly mi az amiben jó vagy, kiemelkedő a teljesítményed és ezt erősítik benned (itthon leginkább elnyomják).
Ezen kívül hozzájárult még, hogy az otthon biztonság érzete a barátok szeretete, támogatása kicsit elkényelmesíti az embert.
Mindent annyira kézenfekvőnek veszünk. (pl azt, ha baj van van aki segít, azt, hogy ha mondasz valamit van aki megért, ha érzelmi támogatásra vágysz ott vannak körülötted a barátok, család. Mivel anyanyelvi környezetben vagy, egyszerű intézni a dolgokat megértetni magad, kifejezni mit szeretnél.)

Ez most sokaknál biztosan kiveri majd a biztosítékot (sebaj :) ), de annak ellenére, hogy igen látom, hallom, olvasom és a saját bőrömön tapasztalva tudom, hogy nem könnyű az élet itthon (megsúgom: SEHOL SEM AZ!),  minden negatív dolog ellenére, ami nem működik jól hazánkban, az emberek is rengeteget tesznek maguk ellen (ha nem a legtöbbet)!!! Azaz másként foglamazva: nem tesznek magukért eleget.  A múltban én sem vállaltam teljes mértékben felelőséget a saját életemért, boldogulásomért, előbbre jutásomért. Én is egy voltam a sok közül, aki máshonnan várta a megoldást, aki bár sokszor keményen dolgozott, de a kudarcok hatására befordult és beletemetkezett a negatívizmusába. Itt és erre szocializálódtam...
De kint, mikor el kell indulni az alapoktól újra, mikor takarítóként, mosogatóként, konyhai kisegítőként, pincérként, ráeszmélsz milyen jó dolgod volt idáig, van alkalmad átgondolni , átértékelni az életed.
 Nem szégyenlem, hogy bizony kezdetben főként ezekből éltem, és több mint egy év után, mikor kezdett épülni a saját szakmámon belül is a karrierem, mellette ugyan úgy fogtam a tolseprűt és a felmosóvödöt is.
 Nem szégynlem, szégyelje magát az aki egészséges felnőttként a segélyért áll sorba, vagy aki folyton "sír", hogy milyen szar a munkája, az élete, pedig egyszerűen csak motiválatlan, de semmit nem tesz azért, hogy jobb legyen. És legfőképp az szégyelheti magát, aki a munkája miatt bárkit is lenéz! Erről eszembe jutott az egyik kedvenc idézetem Gabriel García Márqueztől: „Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga a másikra felülről lenézni, amikor annak talpra állni nyújt segítő kezet."

  Kint ha megkérdezték hol dolgozom, mit csinálok nem néztek le, nem ítéltek meg a képességeimet ez alapján, sőt mindenki ott segített ahol tudott. Valószínű ebben az is közrejátszik, hogy ezen kint rengetegen keresztül mennek, de az Ozi (Ausztrál) ismerőseimtől is azt a reakciót kaptam, hogy szuper és szépen lassan lépek majd felfelé,kérdezték miben segíthetnek és segítettek is.
Ott a munkának értéke van. Meg is fizetik és értékelik. A legelején én is nyavajogtam aztán szerencsére elég hamar rájöttem, hogy az ég világon semmit nem érek el vele :D úgyhogy akár milyen nehéz is volt, elkezdtem úgy tekinteni a kökemény fizikai munkára, mint kihívásra (és senki se gondolja, hogy nem az- aki így gondolja nyugottan utánam csinálhatja...) Ez után úgy álltam minden egyes naphoz, hogy képes vagyok rá, én erre is képes vagyok, és ha erre képes vagyok bármit elérhetek ezután, vagy legalább is sokkal könnyebben fogom elérni. Jerry Rice szavaival élve: "Ma megteszem amit mások nem, és holnap elérem amire ők úgy gondolják nem képesek!" 
Nekem ez kellett, ez ébresztett rá arra, hogy ha egész más oldaláról tudjam nézni a dolgokat (bár ténylegesen semmi nem változott ugyan úgy mások mocskát takarítottam) de mégis mindent más színben láttam. Továbbra sem volt kellemes, ugyan olyan megterhelő volt és sokszor embertpróbáló.

Itt van például ez a lakás, ahol inspection ( azaz ellenőrzés) előtt kellet kitakarítanom, egyedül, két és fél óra alatt makulátlanra. (Ausztráliában rengetegen bérelnek lakást, a bérleményeket rendszeresen ellenőrzik az irodák, amin keresztül kiadják. Nézik, hogy tisztán, rendben tartod-e , kell e valamit javítani, cserélni, sokan mivel nem a sajátjuk egyszerüen tesznek rá, nem tartják karban, nem takarítanak van hogy fél évig-évig!!!) Ez egy két szintes ház volt a képen látható szobában, ahol jól láthatóan bokáig ért a szemét, ki kellett válogatnom a számlákat, hivataos iratokat a mocsokból ( koszos zsebkedők, szaros alsóneműk, fél éve penészeő rohadó pizzásdoboz ételmaradékokkal, mekis zacskók maradékokkal, gyógyszerek, beszáradt kávéscsészék, gombásodás elleni krémek... meg amit el tudtok képzelni.  A felsoroltak egyike sem túlzás ez a kiábrándító valóság- az egész szobát  ellepte a mocsok a szemét a por, a szagról már nem is beszélve. Hogy emberek hogyan képeseki így létezni a mai napig nem tudom felfogni...

Sajnos sok helyen nem tudtam fotózni, mert a megrendelő vagy a főnököm is ott volt a szobában, helyiségben, de a belinkelt pár kép és történeteim alapján gondolom el tudjátok képzelni ezen emberek fürdőszobáját és konyháját is.
Az egyik helyen például meglepetéssel készültek, ajándékba ott hagyták a szaros vécépapírt, nem hiszem, hogy spórolni kellett volna a vízzel, mert ez egy 15 szobás, három fürdőszobás villa volt, ahol minden héten takarítottam egy Chilei matematika tanárral együtt. Ketten 3 óra alatt kellett, hogy teljesen kitakarítsunk (portörlés, ágyazás, porszívózás, felmosás, az összes mellékhelyiség kitakarítása beleértve a konyhát is mosogatással)
A "kedvenc" sztorim még is egy belvárosi mini apartman, ahol egy indiai család ellenőrzés előtti takarítását ossztották rám. Két és fél órám volt rá, gondoltam, kis lakás simán végzek annyi idő alatt... gondoltam ezt, amíg meg nem láttam a fürdőszobát. A fehér műanyagból egybeöntött zuhanyzó és járófelület konkrétan fekete volt a kosztól és szappanlerakódástól. Rengeteg időbe telt míg a környezetbarát tisztítószerrel le tudtam vakarni az egy év alatt leerakódott koszt. A megrendelő és felesége végig ott álltak felettem és ellenőrizték, hogy elég alapos vagyok-e. A konyhára áttérve már láttam, hogy a maradék idő nem lesz elég semmire szinte, így szóltam nekik, hogy mivel nem sokára letelik az idő felhívhatom a főnököm és megbeszélhetik vele, hogy hány órát szeretnének még ráfizetni. És finoman utaltam rá, hogy menne ez gyorsabban is ha rendszeresen lenne takarítva. A pasas teljesen kikelt magából, hogy ők rendszeresen takarítanak ( gondoltam magamba : - Jah... minden másnap... Karácsony másnap meg Húsvét másnap... :D ) de nevetni nem volt kedvem főleg mikor közölte, hogy elhúzza a tűzhelyet és a hűtöt is, mert mögötte is ki kell ám takarítani és avval a mozdulattal, ahogy elkezdte elhúzni a hűtőt , mögötte 40 csótány 40 felé szaladt, na ez volt az a pont amikor már nem bírtam kontrolálni magam és az undortol elsikítottam magam :D és megmondtam, hogy én oda semmi pénzért nem vagyok hajlandó bemenni és benyúlni...

A fizikálsan legmegterhelőbb munkám egy Chemist volt (gyóyszertár és a háztartási bolt egyben), ahol hetente takarítottam a közös helyiségeket (értsd wc-ék, mosdók, konyha, raktár) eladóteret. 3 óra alatt kelett egyedül kitakarítanom minden helyiséget , felszedni egy hatalmas seprűvel az összes koszt , port, porcicát és felmosnom az egészet , mindezt nyitvatartási idő alatt, spaklival felvakargatva az összes leragat fémszálas árazócimkét, és kikőpött letapadt rágógumit. A képeken a kiszáradt, vízhólyagos kezem látható ami azóta szépen helyrejött, de ott nem igazán volt ideje regenerálódni. Fájt mindenem, pedig ekkor már rendszeresen jártam kondizni és speciálisan erősítettem a hátam, derekam, karom, hogy kellő izomzattal és erőnléttel rendelkezemm és elkerüljem a fájdalmat és a fizikai megterhelés káros hatásait. A munkáról még írni fogok a folytatásban de most ehhez kapcsolódoan jöjjön a beígért taxis történetem.

Rögtön az érkezésem utáni másnap hivatalos voltam egy szülipi buliba, azt interneten kerestem taxi társaágot és rögtön az első találat, nagyon kedvező fixáras szolgáltatást kínált. Az oldalon jelezték, hogy nem rég indult a cég ,még nem elég nagy a flotta tehát előre rendeld meg a taxit ha teheted, hogy legyen is kocsi. Mint később megtudtam nagyon nagy szerencsém volt, hogy időben jeleztem az igényem. Miközben utaztam, beszédbe elegyedtem a sofőrrel, akitől megtudtam, hogy rengeteg megrendelésük érkezik és nem győzik a munkát. Míg a kocsiban ültem csak 7-8 fuvart mondott le mert nem volt rá embere. Az úr elmondása szerint a taxizással még mindíg elég jól lehet keresni, (legálisan, ledózva, befizetve amit kell!!!) és bár folyton sír minenki, dolgozni senki nem akar. A rendszerre 50 taxis van feljelentkezve, de mikor kérdezi, hogy hol vannak a válasz: még nem dolgoznak, már nem dolgoznak, most nincs kedvük, ma ezért nem jó, azért nem jó...
Tisztelt a kivételnek (azaz akinek nem inge ne vegye magára), de sokszor sok helyn én is ezt tapasztaltam, lépten nyomon mindenki csak panaszkodik, csak azok nem akik valóbban keményen dolgoznak a megélhetésért, előbbre jutásért.
Tisztában vagyok vele, hogy az egész rendszer ott van elcseszve ahol lehet... de ha folyton ezzel takarózunk , a felelősséget meg senki sem vállalja (legalább saját magáért, a saját életéért), akkor nem fogunk előrébb jutni és változás sem igen lesz pozitív irányba...) Szerintem:

• A munka nem szégyen!
• Ami nem öl meg erősebbé tesz!
• Mástól várni a megoldást időpocsékolás 
• Másokat, a rendszert szidni vagy okolni, a felelősséget egymásra hárítani és mutogatni lehet, de nem visz előre csak elvonja az idődet és energiádat a megoldás keresésétől, és annak megtalálásától 
• Ha változást akarsz kötelezd el magad a változás mellett.
• Ha eredményre vágysz, dolgozz keményen.
• Ne add fel az első második harmadik sokadik buktatónál sem, légy kitartó.
• Értékeld ha elérsz valamit, ünnepeld meg bármilyen kicsi is az előrelépés! (mert, ha te saját magadat nem vagy képes értékelni, hogyan várhatod el másoktól, hogy téged értékeljenek? )
• MOSOLYOGJ! :) Akkor is ,ha előszőr nem kapsz rá visszamosolyt :) és ha nagyon nehéz is...