24/ Hol a hiba a gépezetben? Már megint a felelősségvállalásról...

Photo: Edit Kolesza

Amit most kifejtek, más összefüggésben és részleteiben már többször megfogalmaztam, egyéb blogbejegyzéseim során, de nap mint nap tapasztalom, látom és olvasom a facebookos hozzászólásokból, hogy nem lehet elégszer elismételni a pozitív változást segítő lehetőségeket, és lerántani a leplet a hibás gondolkodásmódunkról, ami megnehezíti az előbbre jutást, a fejlődést egy szebb, boldogabb jövő irányába. 

Pár napja megoszotottam egy szép kezdeményezés hírét a blog fb-os oldalán. Röviden a lényege annyi volt, hogy külföldön működik egy rendszer, amiben előre kifizethetsz egy vagy több kávét, szendvicset stb. az adott étteremben, kávézóban, amit nem fogyasztasz el csak függőben hagyod, amit később az arra rászorulók kikérhetnek térítésmentesen.(*)

Persze a dolog azon túl, hogy meghatott, bennem is felvetett kérdéseket a bizalommal kapcsolatban. Vajon ez itthon is működne? Pár hete (még a szóban forgó kezdeményezés hírének olvasása előtt) egy idős néni vállig a szemetesben élelem után kutatott az Örsön a metróállomáson. Mikor megvettem a reggelim, neki is vettem egy croassant, nagyon hálás volt érte. :) Vajon, ha kifizettem volna az üzletben előre, akkor, ha valaki kéri, akkor odaadták volna neki? És nem élnének-e vissza a rendszerrel olyanok, akik nincsenek rászorulva igazán? Melbourne-ben pl. elképzelhetőnek tartom, hogy működőképes. Sajnos itthon a tapasztalataim alapján kevésbé, pedig annyira jó lenne ha működne... (de ez megakadályozott engem abban, hogy segítsek?- NEM :) ) A a blogbejegyzésem lényegét most nem is ezek a kérdések képezik, hanem a saját profilomon és a blog fb-os oldalán érkezett kommentek.

Photo: Edit Kolesza

Főként olyan reakciók érkeztek, amiben a kommentelők negatív tapasztalataikat sorolták, de szerencsére akadt olyan is, aki a hozzám hasonló sikeres segítségnyújtás örömeiről számolt be.

A legmélyebb nyomot bennem mégis egy negatív hozzászólás hagyta, amelyre ennek bejegyzésnek a megírására sarkallt.  A hozzászólás a következő volt:

"Sajnos A KÖVETKEZŐ 50 ÉVBEN A KÉPEN LÁTHATÓ ELFOGADÁS, EL SEM KÉPZELHETŐ. tOLERANCIÁRA REMÉNY SINCS, sőt,"

 Erre szeretnék most reagálni, hogy rávilágítsak arra, hol a hiba a gépezetben és a gondolkodásmódunkban.

A fent idézett gondolat, abban az esetben válik igazzá, ha az emberek gondolkozásmódja továbbra is így marad... ilyen pesszimistán tekintve a jövőbe. Mert megint kívülről várjuk a megoldást a változást... (majd egyszer valami folytán jóra fordulnak a dolgok???) 

Photo: Edit Kolesza

Én nem szeretném ennyire sötéten látni a következő ötven évet. A következő 50 év szólhatna arról is, hogy változtatunk a dolgokon pozitív irányba. Mert lássuk be, ezek a dolgok maguktól nem fognak megoldódni. Sokan (szerencsére egyre többen) munkálkodnak azon, hogy a dolgok pozitív fordulatot vegyenek. Bár itthon nehezebb, mert itt az emberek kevésbé nyitottabbak (még) és gyermekkoruktól ez a nyomasztó, pesszimista, panaszkodó, mindent sötéten látó közeg veszi őket körül. 

Még mindig abban a hitben élnek, hogy a megoldást kívülről kell várni.  És az egymásra mutogatás, a felelősség áthárítása másokra, majd megoldja a gondokat- majd feloldja a bennük lévő feszültséget, amit a negatív tapasztalatok okoznak. Ebben szocializálódnak. Valójában a negatív tapasztalataik mögé bújnak. Aztán jöhet megint a panaszkodás, hogy nincs változás, nem lettek boldogabbak stb... Persze hogy nem, hiszen ezzel ugyan azt a negatív hullámot generálják tovább.

És mindeközben igyekeznek magukkal és másokkal elhitetni, hogy: "Pedig ők annyi mindent megtettek, annyiszor hangsúlyozták habzó szájjal hogy mi a rossz... "

Ha ezeknek az embereknek sikerülne meglátniuk, hogy ezzel a hozzáállással mennyit ártanak SAJÁT MAGUKNAK!!! onnantól elindulhatna valami pozitív átváltozás. Ehez az kell, hogy az emberek ráébredjenek arra, hogy kivétel nélkül felelősséggel tartoznak a saját életükért, boldogságukért. Csak egy icuri picuri példa: Hogy megtapasztalják mennyivel vidámabban indul és telik a napjuk, ha mosolyogva közlekednek az utcán. Ez nem kerül pénzbe!!!!!! Ez egyedül csak is rajtunk múlik! Igen ez erőfeszítésbe kerül, ha épp nem vagyunk jó passzban, de minden erőfeszítéssel jár, ha el szeretnénk érni valamit az életben! És ez ugyan úgy öngerjesztő folyamat: ha rossz passzban vagy, de mosolygós emberek között pozitív közegben sétálsz a munkahelyedig, akaratlanul is rád ragad a vidámság és ez csak egy pici apró dolog azok közül amiken nagyon sok múlik!!! Egy mosolynak, egy kedves szónak vagy gesztusnak hihetetlen ereje van!

És a döntés MINDIG a Te kezedben van! Felelősséget vállalsz önmagadért és a (rossz-vagy jó) példamutatásból következően a gyermekeidért vagy sem? 

Vannak dolgok, amiket nem befolyásulhatunk az életünk során, de mindig a mi kezünkben a döntés, hogy azokra, hogyan reagálunk! Megbocsátjuk-e magunknak azokat a dolgokat amit hibásan megtettünk, vagy nem tettünk és tovább lépünk-e felelősséget vállalva azért, hogy változtassunk önmagunkon a hozzáállásunkon és ezáltal környezetünkön? 

Photo: Kolesza Edit

Te szeretnél egy jobb világban élni? Ha a válaszod igen: töröld ki az életedből mások és a körülmények kritizálását és azt az energiát fordítsd inkább arra, hogy segíts önmagadon és másokon, ha mással nem legalább egy mosollyal az utcán másokra, naponta :) És ne törődj azzal, hogy valaki esetleg nem mosolyog vissza, a változáshoz idő kell és sok mosolygós ember :)))

(*) "Egy barátommal betértünk egy kis kávéházba. Miközben leadtuk a rendelést, két vendég lépett be, és ment egyenesen a pénztárhoz.
„Öt kávét kérünk. Kettőt magunknak és hármat felfüggesztve.”
Kifizették a rendelést, fogták a két kávét és elhagyták a kávézót.
„Mi az a »felfüggesztett«?” – kérdeztem a barátomtól.
„Várj egy kicsit, és meglátod” – válaszolta.
Ismét bejött néhány ember.
Két lány kért egy-egy kávét, fizetett, majd távozott.
Ekkor három ügyvéd lépett be.
Kértek hét kávét. „Hármat saját részre és négyet felfüggesztve.”
Amíg azon töprengtem, mégis mire szolgálnak ezek a „felfüggesztett” kávék, élveztem a kellemes napos időjárást, és gyönyörködtem a kilátásban, ami a hangulatos térre nyílt.
Hirtelen egy kopott ruhákba öltözött, koldusnak látszó férfi lépett az üzletbe, és kedvesen a pincérhez fordult.
„Van egy felfüggesztett kávé a számomra?”
Ekkor megértettem.
A vendégek előre kifizetnek egy vagy több kávét a saját fogyasztásukon kívül, amelyet megkaphatnak azok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy saját zsebükből vásároljanak maguknak egy meleg italt."

13/Mi hasznom van nekem ebből?

"A sikeres emberek mindig keresik a lehetőséget arra, hogy másoknak segítsenek. A sikertelenek, mindig azt kérdezik 'Mi hasznom van nekem ebből?"/ Brian Tracy

A Magyar ember alapvetően negatívan gondolkodik, vagy egyáltalán nem is gondolkodik azon, hogyan lehetne jobb, mert annyira be van fordulva attól, hogy folyton a negatív dolgokat erősíti, ismételgeti, várja el a másik embertől. 

A legjobb példa erre a közértben való sorban állás vagy várakozás a buszra, villamosra. Rettentő nagy kontrasztot látok ebben külföldön és itt. Mikor hazaérkeztem és először mentem el vásárolni megdöbbentett az emberek viselkedése. 

Tegnap bevásárláskor a pénztárnál várakozva figyeltem a körülöttem sorban állók arcát és megnyilvánulásait. Az emberek egytől egyig mogorvák, legtöbbször ingerültek, idegesek, türelmetlenek voltak. Az alatt a (nem több, mint) 6-7 perc alatt, amíg várakoztak, olyan szinten felhúzták idegileg magukat és egymást, hogy nem akartam hinni a szememnek. Furcsa volt a bennem lévő nyugodtságra felfigyelni eközben, hogy ilyen dolgok mennyire nem képesek már hatni rám negatívan. (régebben ezek a dolgok hatottak rám és én is átvettem ezeket a viselkedés formákat, rossz érzéseket generálva magamban és ezáltal a külvilágban) 

Mögöttem egy idősebb néni többször "jelét adta" annak, hogy nagyon siet, de nem kéréssel hanem lökdösődéssel. Reagálhattam volna úgy, mint a legtöbb ember, és személyes sértésnek vehettem volna, hogy "nem bír magával az öreglány" :D , de ehelyett kedves és őszinte mosollyal kérdeztem meg tőle, hogy siet-e valahová, majd magam elé engedtem a sorban. (néha még magamon is elcsodálkozom, milyen hatalmas átalakulás ment bennem végig másfél év alatt, mert a múltban is illedelmesen viselkedtem, a szüleim belém nevelték, de nem tudtam higgadt vagy nyugodt maradni, ez pedig ma már egyértelműen tudom, a negatív hozzáállásomnak "köszönhettem") A nénike megköszönte a gesztusom, és itt jött a másik megdöbbentő dolog, mikor avval szembesülök, hogy az emberek annyira elszoktak a kedvességtől, hogy zavarba jönnek tőle, nem tudják kezelni. Sokan megköszönni sem képesek, vagy elutasítóak a kedvességgel szemben, mert paranoiásként, valami rosszat sejtenek mögötte.  

Szinte hallom magamban az erre adott választ kifogást, -DE HÁT ez azért van így, mert sok negatív tapasztalata van az embereknek. 

Én erről azt gondolom, hogy óriási veszteség a negatív tapasztalatainkra alapozni az életünket és élet vitelünket. 

Nézzük meg, mi történik, ha ezt tesszük: Mi magunk is negatívvá válunk, amivel más emberekben is negatívitást keltünk, azaz egy negatív spirált hozunk létre magunk körül és önmagunkban egyaránt. Majd helytelenül bezárkózunk félve a támadásoktól és negatív hatásoktól. Falat húzunk magunk köré, vagy zörgő csörgő páncélt hordunk, a legtöbben süni módjára gömbölyödnek össze és szegezik a tüskéiket bárkire, aki közeledni próbál. Csak hogy a saját negatívitásunkból nem tudunk szabadulni. Azokkal a tüskékkel önmagunkat is megsebezzük. Mi generáljuk vagy erősítjük tovább a kívülről érkező rossz érzést magunkban. És itt jó, ha feltesszük a kérdést: Ezzel kinek ártunk a legjobban? - egyértelműen ÖNMAGUNKNAK! 

Nem a másiknak, aki fél perc múlva már egy másik negatív dolgon rágja magát, vagy nem annak, aki kedves próbált lenni velünk, hanem főként vagy kizárólag saját magunknak.

Ehhez szorosan kapcsolódik egy másik téma kör is, a vágyaink és céljaink teljesülése, elérése vagy épp a lehetőségeink elszalasztása. Én most már minden emberben a jót igyekszem megkeresni, meglátni és arra számítok (azt várom el a másiktól, a helyzettől), hogy valami jó fog történni velem. Ezért könnyen tudok KEDVES és NYITOTT lenni! Régebben, ha valaki ezt mondta nekem nem értettem, hogy lehetnék nyitott, ha folyton támadások érnek? A titok megint csak a pozitív hozzáállásban keresendő és az általam oly sokszor hangoztatott felelősség vállalásban, ami megerősíti önértékelésünket s megalapozza szilárd önbizalmunkat és megingathatatlanná varázsol bennünket önmagunkkal és értékességünkkel kapcsolatban. Mert ha képes vagyok szeretni önmagam, egyértelmű, hogy csak jót kívánok magamnak. És ha ezt tartom szem előtt, nem hagyom, hogy hatással legyenek rám a támadások, érzékelem, hallom, látom, de nem veszem fel, mert nem az enyém. Nem rólam szól. Ez arról az emberről szól aki támad. Rád vetíti a saját problémáit. Mások is, minden ember legbelül hatalmas értéket képvisel, csak vannak, akik még nem békültek ki saját magukkal, nem értékelik magukat helyesen és pozitívan és ezért az adott pillanatban még nem képesek helyesen reagálni vagy cselekedni csak a saját szintjükön a saját érzéseikből kiindulva.

Minden ember értékes! Sosem tudhatod, ki a másik, aki melletted, előtted vagy mögötted áll a sorban. Hiszek abban (mert számtalanszor bebizonyosodott már az életem során), hogy mindenki, akivel kapcsolatba kerülünk, akit mellénk "sodor" az élet , mindenki kivétel nélkül a fejlődésünket és céljaink elérését szolgálja = értékes ember a számunkra. Lehet, hogy az aki előtted vagy mögötted áll, épp a legjobb abban a szakmában pozícióban, amire épp alkalmazottat keresel, vagy épp fordítva lehet hogy te találnál könnyebben olyan munkahelyet amilyet keresel. Az is lehet hogy közös az érdeklődési körötök és barátság alakulhatna ki, vagy épp taníthatna neked valamit, ami az előrébb lépésedet szolgálná. Lehet hogy olyan információhoz jutnál, ami segítene elkerülni, hogy valamiben hibát kövess el, és még sorolhatnám. 

De ha ettől mind eltekintek és csak simán felteszem a kérdést ismét: Te milyen légkörben szeretnél vásárolni? Szeretnéd, ha pozitív mosolygós, nyugodt, kedves , segítőkész emberek vennének körül? Kevés olyan mazochistával találkozni, aki teljes őszinteséggel azt feleli erre, hogy - Nem.(én egyel sem találkoztam) 

A legtöbb ember már olyan szinten van, hogy annyira magába zárkózott, körül sem néz. Ezzel nem csak a rossz dolgokat, de egyúttal a rá váró pozitív dolgokat, lehetőségeket, csodákat zárja ki az életéből.

Tehát csak egyszerűen át kell fordítani a negativitást, pozitivitásba. Ugyan is a fent említett mondat felolvasható negatívan és pozitívan is. Mindenki szabadon választhat, hogy rosszul akarja-e magát érezni vagy boldog szeretne lenni.

Ahogy Ghandi modja:  "Nekünk kell a változássá lennünk, amit a világban látni akarunk."

:)

4/ Amire megtanított az idegenben élés/ II. rész

A munka nem szégyen!

A fenti mondat közhelynek tűnik azonban azt vettem észre Magyarországra mintha kevésbé lenne érvényes és nem becsülik, persze ezt már kiköltözésem előtt is éreztem, de most egy más kultúrából , értékrendből visszaérkezve iszonyatosan nagy a kontraszt.

Mindig is voltak céljaim , tudtam, hogy mit szeretnék elérni, hová szeretnék eljutni csak épp nem tudtam a legfontosabbat: HOGYAN?... Mindig alakultak a dolgaim, de egy bizonyos pontnál folyton elakadtam. nem voltam ennek a tudásnak a birtokában, ezt még sem mások, sem az élet nem tanította meg igazán. Őszintén fel merem vállalni, hogy mielőtt belevágtam ebbe a nagy "kalandba" nem tettem meg mindent azért, hogy sikeres legyek, nem küzdöttem elég keményen az álmaimért. Pedig már tudom, minden megvan bennem ahhoz, hogy elérhessem."Csak" akarni kell és tenni érte. De sokszor visszatartó erőt érzékeltem magamban. Ennek is oka volt.
 A legfőbb hibát abban látom, hogy az önbecsülésem, önértékelésem, önbizalmam nem volt a helyén. Ez részben a gyerekkoromban ért iskolai negatív élményeim számlájára írom amelyek egy igen rosz irányba torzították a saját magamról és képességeimről alkotott képem. (az oktatás is megérne egy külön posztot!- itt találtok egy hosszú, de nagyon jó cikket róla: http://antalvali.com/hirek/hiba-nem-az-gyermekeben-van.html?evp=6#.UHPZdKnA8wi.facebook )
 Külföldi tanulmányaim rádöbbentettek arra, mennyire másképp is lehet, hogy lehet igazán élvezettel is megszerezni a tudást, nem csak gyötrelmek árán-, hogy a jutalmazó, pozitivitásra épülő oktatási rendszer mennyivel hatékonyabb. Leegyszerűsítve úgy tudnám megfogalmazni, hogy kint a tanárok, nem arra kíváncsiak, mi  az amit nem tudsz hanem mi az, amit igen. Arra helyeződik a hangsúly mi az amiben jó vagy, kiemelkedő a teljesítményed és ezt erősítik benned (itthon leginkább elnyomják).
Ezen kívül hozzájárult még, hogy az otthon biztonság érzete a barátok szeretete, támogatása kicsit elkényelmesíti az embert.
Mindent annyira kézenfekvőnek veszünk. (pl azt, ha baj van van aki segít, azt, hogy ha mondasz valamit van aki megért, ha érzelmi támogatásra vágysz ott vannak körülötted a barátok, család. Mivel anyanyelvi környezetben vagy, egyszerű intézni a dolgokat megértetni magad, kifejezni mit szeretnél.)

Ez most sokaknál biztosan kiveri majd a biztosítékot (sebaj :) ), de annak ellenére, hogy igen látom, hallom, olvasom és a saját bőrömön tapasztalva tudom, hogy nem könnyű az élet itthon (megsúgom: SEHOL SEM AZ!),  minden negatív dolog ellenére, ami nem működik jól hazánkban, az emberek is rengeteget tesznek maguk ellen (ha nem a legtöbbet)!!! Azaz másként foglamazva: nem tesznek magukért eleget.  A múltban én sem vállaltam teljes mértékben felelőséget a saját életemért, boldogulásomért, előbbre jutásomért. Én is egy voltam a sok közül, aki máshonnan várta a megoldást, aki bár sokszor keményen dolgozott, de a kudarcok hatására befordult és beletemetkezett a negatívizmusába. Itt és erre szocializálódtam...
De kint, mikor el kell indulni az alapoktól újra, mikor takarítóként, mosogatóként, konyhai kisegítőként, pincérként, ráeszmélsz milyen jó dolgod volt idáig, van alkalmad átgondolni , átértékelni az életed.
 Nem szégyenlem, hogy bizony kezdetben főként ezekből éltem, és több mint egy év után, mikor kezdett épülni a saját szakmámon belül is a karrierem, mellette ugyan úgy fogtam a tolseprűt és a felmosóvödöt is.
 Nem szégynlem, szégyelje magát az aki egészséges felnőttként a segélyért áll sorba, vagy aki folyton "sír", hogy milyen szar a munkája, az élete, pedig egyszerűen csak motiválatlan, de semmit nem tesz azért, hogy jobb legyen. És legfőképp az szégyelheti magát, aki a munkája miatt bárkit is lenéz! Erről eszembe jutott az egyik kedvenc idézetem Gabriel García Márqueztől: „Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga a másikra felülről lenézni, amikor annak talpra állni nyújt segítő kezet."

  Kint ha megkérdezték hol dolgozom, mit csinálok nem néztek le, nem ítéltek meg a képességeimet ez alapján, sőt mindenki ott segített ahol tudott. Valószínű ebben az is közrejátszik, hogy ezen kint rengetegen keresztül mennek, de az Ozi (Ausztrál) ismerőseimtől is azt a reakciót kaptam, hogy szuper és szépen lassan lépek majd felfelé,kérdezték miben segíthetnek és segítettek is.
Ott a munkának értéke van. Meg is fizetik és értékelik. A legelején én is nyavajogtam aztán szerencsére elég hamar rájöttem, hogy az ég világon semmit nem érek el vele :D úgyhogy akár milyen nehéz is volt, elkezdtem úgy tekinteni a kökemény fizikai munkára, mint kihívásra (és senki se gondolja, hogy nem az- aki így gondolja nyugottan utánam csinálhatja...) Ez után úgy álltam minden egyes naphoz, hogy képes vagyok rá, én erre is képes vagyok, és ha erre képes vagyok bármit elérhetek ezután, vagy legalább is sokkal könnyebben fogom elérni. Jerry Rice szavaival élve: "Ma megteszem amit mások nem, és holnap elérem amire ők úgy gondolják nem képesek!" 
Nekem ez kellett, ez ébresztett rá arra, hogy ha egész más oldaláról tudjam nézni a dolgokat (bár ténylegesen semmi nem változott ugyan úgy mások mocskát takarítottam) de mégis mindent más színben láttam. Továbbra sem volt kellemes, ugyan olyan megterhelő volt és sokszor embertpróbáló.

Itt van például ez a lakás, ahol inspection ( azaz ellenőrzés) előtt kellet kitakarítanom, egyedül, két és fél óra alatt makulátlanra. (Ausztráliában rengetegen bérelnek lakást, a bérleményeket rendszeresen ellenőrzik az irodák, amin keresztül kiadják. Nézik, hogy tisztán, rendben tartod-e , kell e valamit javítani, cserélni, sokan mivel nem a sajátjuk egyszerüen tesznek rá, nem tartják karban, nem takarítanak van hogy fél évig-évig!!!) Ez egy két szintes ház volt a képen látható szobában, ahol jól láthatóan bokáig ért a szemét, ki kellett válogatnom a számlákat, hivataos iratokat a mocsokból ( koszos zsebkedők, szaros alsóneműk, fél éve penészeő rohadó pizzásdoboz ételmaradékokkal, mekis zacskók maradékokkal, gyógyszerek, beszáradt kávéscsészék, gombásodás elleni krémek... meg amit el tudtok képzelni.  A felsoroltak egyike sem túlzás ez a kiábrándító valóság- az egész szobát  ellepte a mocsok a szemét a por, a szagról már nem is beszélve. Hogy emberek hogyan képeseki így létezni a mai napig nem tudom felfogni...

Sajnos sok helyen nem tudtam fotózni, mert a megrendelő vagy a főnököm is ott volt a szobában, helyiségben, de a belinkelt pár kép és történeteim alapján gondolom el tudjátok képzelni ezen emberek fürdőszobáját és konyháját is.
Az egyik helyen például meglepetéssel készültek, ajándékba ott hagyták a szaros vécépapírt, nem hiszem, hogy spórolni kellett volna a vízzel, mert ez egy 15 szobás, három fürdőszobás villa volt, ahol minden héten takarítottam egy Chilei matematika tanárral együtt. Ketten 3 óra alatt kellett, hogy teljesen kitakarítsunk (portörlés, ágyazás, porszívózás, felmosás, az összes mellékhelyiség kitakarítása beleértve a konyhát is mosogatással)
A "kedvenc" sztorim még is egy belvárosi mini apartman, ahol egy indiai család ellenőrzés előtti takarítását ossztották rám. Két és fél órám volt rá, gondoltam, kis lakás simán végzek annyi idő alatt... gondoltam ezt, amíg meg nem láttam a fürdőszobát. A fehér műanyagból egybeöntött zuhanyzó és járófelület konkrétan fekete volt a kosztól és szappanlerakódástól. Rengeteg időbe telt míg a környezetbarát tisztítószerrel le tudtam vakarni az egy év alatt leerakódott koszt. A megrendelő és felesége végig ott álltak felettem és ellenőrizték, hogy elég alapos vagyok-e. A konyhára áttérve már láttam, hogy a maradék idő nem lesz elég semmire szinte, így szóltam nekik, hogy mivel nem sokára letelik az idő felhívhatom a főnököm és megbeszélhetik vele, hogy hány órát szeretnének még ráfizetni. És finoman utaltam rá, hogy menne ez gyorsabban is ha rendszeresen lenne takarítva. A pasas teljesen kikelt magából, hogy ők rendszeresen takarítanak ( gondoltam magamba : - Jah... minden másnap... Karácsony másnap meg Húsvét másnap... :D ) de nevetni nem volt kedvem főleg mikor közölte, hogy elhúzza a tűzhelyet és a hűtöt is, mert mögötte is ki kell ám takarítani és avval a mozdulattal, ahogy elkezdte elhúzni a hűtőt , mögötte 40 csótány 40 felé szaladt, na ez volt az a pont amikor már nem bírtam kontrolálni magam és az undortol elsikítottam magam :D és megmondtam, hogy én oda semmi pénzért nem vagyok hajlandó bemenni és benyúlni...

A fizikálsan legmegterhelőbb munkám egy Chemist volt (gyóyszertár és a háztartási bolt egyben), ahol hetente takarítottam a közös helyiségeket (értsd wc-ék, mosdók, konyha, raktár) eladóteret. 3 óra alatt kelett egyedül kitakarítanom minden helyiséget , felszedni egy hatalmas seprűvel az összes koszt , port, porcicát és felmosnom az egészet , mindezt nyitvatartási idő alatt, spaklival felvakargatva az összes leragat fémszálas árazócimkét, és kikőpött letapadt rágógumit. A képeken a kiszáradt, vízhólyagos kezem látható ami azóta szépen helyrejött, de ott nem igazán volt ideje regenerálódni. Fájt mindenem, pedig ekkor már rendszeresen jártam kondizni és speciálisan erősítettem a hátam, derekam, karom, hogy kellő izomzattal és erőnléttel rendelkezemm és elkerüljem a fájdalmat és a fizikai megterhelés káros hatásait. A munkáról még írni fogok a folytatásban de most ehhez kapcsolódoan jöjjön a beígért taxis történetem.

Rögtön az érkezésem utáni másnap hivatalos voltam egy szülipi buliba, azt interneten kerestem taxi társaágot és rögtön az első találat, nagyon kedvező fixáras szolgáltatást kínált. Az oldalon jelezték, hogy nem rég indult a cég ,még nem elég nagy a flotta tehát előre rendeld meg a taxit ha teheted, hogy legyen is kocsi. Mint később megtudtam nagyon nagy szerencsém volt, hogy időben jeleztem az igényem. Miközben utaztam, beszédbe elegyedtem a sofőrrel, akitől megtudtam, hogy rengeteg megrendelésük érkezik és nem győzik a munkát. Míg a kocsiban ültem csak 7-8 fuvart mondott le mert nem volt rá embere. Az úr elmondása szerint a taxizással még mindíg elég jól lehet keresni, (legálisan, ledózva, befizetve amit kell!!!) és bár folyton sír minenki, dolgozni senki nem akar. A rendszerre 50 taxis van feljelentkezve, de mikor kérdezi, hogy hol vannak a válasz: még nem dolgoznak, már nem dolgoznak, most nincs kedvük, ma ezért nem jó, azért nem jó...
Tisztelt a kivételnek (azaz akinek nem inge ne vegye magára), de sokszor sok helyn én is ezt tapasztaltam, lépten nyomon mindenki csak panaszkodik, csak azok nem akik valóbban keményen dolgoznak a megélhetésért, előbbre jutásért.
Tisztában vagyok vele, hogy az egész rendszer ott van elcseszve ahol lehet... de ha folyton ezzel takarózunk , a felelősséget meg senki sem vállalja (legalább saját magáért, a saját életéért), akkor nem fogunk előrébb jutni és változás sem igen lesz pozitív irányba...) Szerintem:

• A munka nem szégyen!
• Ami nem öl meg erősebbé tesz!
• Mástól várni a megoldást időpocsékolás 
• Másokat, a rendszert szidni vagy okolni, a felelősséget egymásra hárítani és mutogatni lehet, de nem visz előre csak elvonja az idődet és energiádat a megoldás keresésétől, és annak megtalálásától 
• Ha változást akarsz kötelezd el magad a változás mellett.
• Ha eredményre vágysz, dolgozz keményen.
• Ne add fel az első második harmadik sokadik buktatónál sem, légy kitartó.
• Értékeld ha elérsz valamit, ünnepeld meg bármilyen kicsi is az előrelépés! (mert, ha te saját magadat nem vagy képes értékelni, hogyan várhatod el másoktól, hogy téged értékeljenek? )
• MOSOLYOGJ! :) Akkor is ,ha előszőr nem kapsz rá visszamosolyt :) és ha nagyon nehéz is...

3/ Amire megtanított az idegenben élés/ I. rész

(Már jó ideje íródik ez a bejegyzés és mivel túl hosszúra sikeredett, valamint minden része elég kifejtős, ezért több részre bontva publikálom majd. 
 A leírtak az én saját tapasztalataim, az hogy én hogyan éltem meg a külföldön töltött időt, engem miben változtatott meg. Más ember gondolkodhat erről másképp a saját megélt tapasztalatai alapján, bár a külföldön élő barátaim visszajelzései alapján és mások blogon közzétett élményei alapján, mindenki hasonló vagy ugyan olyan dolgokon megy keresztül, él át és hasonló következtetésekre jut.)

Bevezető. Belső átalakulás, szemlélet váltás

 Nagyon igaz az a nézet miszerint, ha változást akarsz a világban, magad körül, ahhoz előbb neked saját magadnak kell változnod!

 Ahhoz, hogy ez a változás létrejöhessen tapasztalni kell, átélni, megélni dolgokat MÁSKÉPP, és ahhoz, hogy ezt megtehesd BÁTORSÁG kell és KITARTÁS. Bátorság a változáshoz, az ismeret-lenhez, a félelmekkel való szembenézéshez, kitartás a kudarcokon való átlendüléshez. 

 Számomra a legnagyobb kihívást a saját magammal való szembenézés jelentette, de egyben a legnagyobb katarzist is ez eredményezte. Sok ember lesz, aki olvasás közben csak azt realizálja majd, hogy külföldön más élni, mennyivel és mivel tud többet adni az emberek számára, azok számára akiknek elegük lett és változtatni akartak azon, amiben épp éltek és meg is lépték a kellő lépéseket a változás felé. Pedig ehhez talán nem kell elutazni csak irányt kell hozzá váltani. Nem kívülről kell várni a megváltást hanem saját magunkban kell azt megkeresni és megtalálni és ez bizony nem könnyű, mert ehhez szembe kell nézni önmagunkkal a félelmeinkkel, amelyek sokszor nagyon hatalmasnak és rémisztőnek látunk, érzünk. És persze az sem segít, hogy a körülöttünk lévő negatív emberek, akik szintén nem találtak még vissza önmagukhoz és akik nálunk sokkal jobban félnek szembenézni a "démonaikkal" nem akarják, hogy nekünk sikerüljön, mert akkor mi lesz velük? Akkor nekik is bátornak kell lenniük és nekik is változniuk kell, hogy ne maradjanak egyedül. Az ÁLbiztonságérzetük rendül meg ezzel. Akinek már sikerült és átalakult a gondolkodás módja, másként tekint a felmerülő problémákra (lehetőségként tekint rájuk) ezek az emberek már látják, érzik és tudják, hogy minden pozitív irányba fordulhat, "csak" tenni kell érte. 

 "Sajnos" a kint töltött idő nagy részében küzdöttem magammal kőkeményen és ebbe voltam merülve, de ezt a küzdelmet meg kellett vívnom és úgy érzem sikerült győzelmet aratnom :), legalább is csatát nyernem. Küzdöttem mindazzal, amit itthonról hoztam (vittem), harcban álltam a világgal, mert harcban álltam saját magammal is. Meg kellett tanulnom elfogadni magam, hogy elfogadhassak másokat és meg kellett találnom majd szeretnem önmagam.

Minden tekintetben egy hatalmas utazás volt ez a számomra. Az első pillanattól erős volt bennem a honvágy, főleg a családom és a barátaim hiányoztak, ezt az érzést csak rövidebb időszakokra sikerült feloldania bennem a kint ért pozitív történések, élmények. Bár mostanra sikerült elkezdenem beilleszkedni, megszokni az Ausztrál furcsaságokat, másságot, kezdtem kiismerni magam, nagyobb ható sugarában a várost, és a gondolkodásom is kezdett ráhangolódni az ott élőkére, de nagyon vágytam már haza is. Úgy érezem ez a majd másfél év távol az otthonomtól, a családomtól, szeretteimtől sok dologra megtanított. Sokkal nyitottabbá váltam, befogadóbbá és elfogadóbbá. Más lett a gondolkodás módom és hozzáállásom a dolgokhoz.Az első időszakban nagyon furcsa volt számomra az a nyugodt "csendes" légkör ami kint körülvett. Az emberek kedvessége, mosolya. Az, hogy mikor felszálltam a villamosra vagy metróra pozitív légkör vett körül. Otthonról sokan azt mondják az angolszász embereknél az hogy megkérdik hogy vagy, csak felületes dolog, az egész kedvességük csak felületes. Ezt meg kell hogy cáfoljam. Nekem ezzel kapcsolatban pozitív tapasztalataim vannak. De az sem kizárt, hogy én akarom pozitívan értékelni, mert számomra nagyon jó érzés volt és végső soron ez a fontos. És hogy mekkora a különbség élet érzésben azt igazán most érzem, hogy visszaérkeztem ide. 

Valahányszor próbálok rávilágítani arra, hogy, hogyan lehetne valamit másképp az emberek első szava a DE és ezután hosszan sorolják a kifogásokat a problémáikat, sértettségüket, felháborodásukat hangoztatva. Az én szótáramban is sokáig szerepelt... (fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kifogás nem keverendő össze az ész érvekkel!) Távol áll tőlem, hogy bárkit elítéljek vagy bíráljak, hiszen tudom honnan jöttem, tudom mekkora utat jártam be és annak is tudatában vagyok, nekem miken kellett keresztül mennem ahhoz, hogy ki tudjak szakadni ebből a kollektív pesszimizmusból, negatívizmusból és át tudjak alakulni azzá aki most vagyok, hogy másként tudjak gondolkodni, viselkedni. A legszembetűnőbb különbséget az emberek hozzáállásában látom (- egymáshoz, munkához, feladatokhoz, problémákhoz...)

Nekem bizony szükségem volt arra, hogy kiszakadjak az otthoni közegből, hogy ez ne legyen rám egy ideig hatással, hogy megtapasztalhassak valami mást. Meg kellett tapasztanom azt, milyen mikor nekem kell meghozni a saját döntéseimet és teljes mértékben felelősséget vállalni önmagamért. Nem volt akire mutogassak, nem volt akire hárítsak vagy akit hibáztathassak. (az elején persze ösztönösen bekapcsolt ez a mechanizmus csak éppen nem volt rá vevő partner :D  szerencsére...)

Tudom sokan azt gondolják, könnyű okosnak lenni Ausztráliából, (vagy bárhonnan külföldről vagy onnan visszatérve) a paradicsom közepéből, de azok, aki így gondolkodnak, (túl romantizálják a külföldön élést) fogalmuk sincs mennyire kemény máshol az élet. Gondolok itt a bevándorlókra amilyen jómagam is vagyok-voltam talán még leszek is újra. Milyen idegenként élni egy olyan helyen, ahol eleinte senkit nem ismersz, ahol semmit nem ismersz, ahol minden másképp működik, ahol nem számít ki vagy, honnan jöttél és mit tettél le idáig az asztalra.(persze ennek lehetnek pozitív oldalai is) csak egy vagy a sok közül, akik nem beszéik tökéletsen vagy egyátalán a nyelvet. Akadnak kivételek, akik szponzorációval kerülnek ki és a szakmájukban dolgozhatnak, de a nagy többség, mint amilyen én is vagyok a legaljáról kezdi újra az életét. És ez bizony cseppet sem könnyű, de sok dologra megtanít. (a következő részben erről lesz majd bővebben szó)

Megtanulod milyen az, amikor csak egyedül magadra számíthatsz,  és rádöbbensz hogy a legtöbb dolog csak nézőpont és hozzáállás kérdése és rajtad múlik, hogyan éled meg azt, ami történik veled. Nézhetsz csúnyán a másikra (maximum csak csodálkozik, hogy neked meg mi bajod és mitől vagy ilyen fura) szidhatsz másokat a sorsodért, de ezzel se előrébb nem jutsz, se boldogabb nem leszel tőle. Ami változást hozhat számodra az az irányváltás, az hogy megérted és elfogadod végre, hogy a saját boldogulásodért egyedül te vagy a felelős. NEM a szüleid, barátaid, főnököd, környezeted, politikusok stb. Hanem egyedül te saját magad! Ez az elején ilyesztő és nehéz elfogadni, mert az életed során mást sujkolnak belénk, másként szociálódunk. (a szülők, iskola, a reklámok és egyébb külső információs csatornák azt sujkolják beléd hogy ez meg az a termék vagy tárgy vagy kölcsön majd segít rajtad, helyetted majd megoldja valami, valaki más.) A legnagyobb ellenséged mégsem ezek a dolgok hanem Te magad vagy, amíg nem nézel szembe önmagaddal nem vállalsz felelőséget saját életedért!

 Ahogy Szabó Péter a könyvének címében a lehető leglényegretörőbben megfogalmazta: " Állj félre a saját utadból" És ez a könyv azért különbözik az általam olvasott összes többi önsegítő írástól (talán a MOST hatalma a gyakorlatban - címűt leszámítva) mert leírja, hogy ne csupán a könyvek olvasásától várd a megoldást, segít  a gyakorlatba is átültetni, amit már sok könyvből elméletileg megtanult az aki nyitott volt a változásra legalább annyira, hogy keresi az utat. Az út előttünk van csak el kell indulni a pozitív változás, gondolkodás irányába :) Ahogy a mosolynál is mondtam csak az első lépés a nehéz :) Számomra ez a könyv nem önmagam megváltásában segített , mert én már saját erőből az úton voltam , mikor olvastam. Nekem megerősítést adott, hogy az úton maradjak :) Ez úton is köszönöm Péter! :) Valamint Csortos Sándornak is köszönöm, hogy lehetővé tette, hogy eljusson hozzám! :)

A következő bejegyzésben a munkáról fogok írni. mert  A munka nem szégyen! Olvashattok majd arról milyen fényképészként vagy matemtika tanárként a padlót súrolni, mások mocskát takarítani, wc-ét tisztítani, étteremben, kezdetben mosogatóként dolgozni hatalmas lábosokat súrolni, gyógyszer és háztatrtási boltban  nyitvatartási idő alatt cimkéket és kiköpött rágógumit kapargatni a padlóról... és arról, hogy ez miként alakítja át az ember hozzáállását és látásmódját. És furcsamód hogyan erősített meg.

 

2/ Selejtezés

Elengedni a múltat, hogy helyet csináljunk a jelen csodáinak!

Ma megértettem miért éreztem annyira idegennek mindent mikor hazaérkeztem másfél év távollét után és beléptem a lakásba.  Más emlékek képek és érzések éltek bennem. Körülnéztem és olyan nehéz lett a szívem és nem értettem miért. Most döbbentem rá a változás ezzel jár. 

 Neki álltam takarítani és pakolni a lakásban. Selejtezem ki a már rég nem használt holmikat, kinőtt, használaton kívüli ruhákat, tárgyakat stb. Másfél évig nagyon jól megvoltam ezek a dolgok nélkül. Egy Ázsiai mondás szerint, amit egy évig nem használsz arra nincs is szükséged. Ezt érzem én is. Tele van a lakás szükségtelen, felesleges por fogókkal. Mások sok dolgot ezek közül emlékeknek hívnak... én most azt érzem ezek a dolgok röghöz kötnek, fájdalmas emlékeket ébresztenek, arra az emberre emlékeztetnek, aki már nem vagyok és aki már nem is akarok lenni soha többé :) Leegyszerűsödtem, letisztultam belül. Az emlékek, szép emlékek, jók , de elég ha a lelkemben esetleg fényképeken őrzöm őket :)

Van olyan dísz tárgy amit szeretek és ami évek óta csak porosodott és féltve őrizgettem, de most szép használati tárggyá lépett elő :D használom, örömmel, és nem sajnálom!

Sok dolog átértékelődött bennem és a tárgyak által felidézett érzések rádöbbentettek tényleg mennyire átalakultam. Talán  3-4 olyan dolog van, amihez valóbban érthetően kötődöm, vagy tényleges értéket képvisel, de a többihez értelmetlen volt a ragaszkodásom. Most sokkal inkább magamhoz kötődöm, ahhoz az önmagamhoz akire végre rátaláltam! Megtanultam szeretni önmagam a tárgyak helyett :) Közhely, de a valódi értékek bennünk rejlenek nem a tárgyakban.

Szóval ez az egész, jó dolog, csak túl kell esni rajta. Maga a  selejtezés folyamata, az hogy újra látom, tapintom ezeket a dolgokat, nem könnyű a nehézsége ebben van. ELENGEDNI a "kuka felett" nagyon könnyű :) csak, amit ez az egész felidéz bennem, amit mélyről felhoz belőlem-érzéseket ezekre nem vágyom. Ezek a múlthoz kötődnek-kötnek én pedig a jelenben vagyok és a jelenben akarok lenni.

Mosolyogjatok ma is :) !!!