28/ A nyugathoz tartozás NEM földrajzi kérdés!

Bármilyen cikket olvastam el mostanában az interneten a kommentek 80%-ának semmi köze a témához, ellenben előszeretettel osztják egymást az emberek, habzó szájjal esnek egymásnak bármiért, akármiért, csak úgy, mert más a véleménye, másak a nézetei. Akinek nem ugyan azok a tapasztalatai, már mindjárt hülye, hazaáruló, paraszt, zsidó stb.

A napokban elém került egy cikk a 444.hu oldaláról, melyben egy anyuka meséli el azt, hogy nem tudott jegyet venni hétfő délelőtt a Keleti Pályaudvaron.

 Két oka is van, amiért ez teljesen beleillik abba a témába, amiről írni szeretnék. 

Az első, hogy a cikk alatti kommentek között található egy PÁRBESZÉD vagy nevezhetjük VITÁNAK csupa nagy betűvel. Végre ilyet is látni. Két illetve három ember, kultúrátlan személyeskedés , sértegetés nélkül eszmét cserél. A másik oka a témafelvetésnek maga a cikk tartalma, azaz az anyuka viselkedésére szeretnék reflektálni:

A lényegi rész a bejegyzésem mondanvalójának szempontjából, idézem:  

"Szólok az ellenőrnek. Vállát rángatja.

Záli üvölt. Én ököllel verem a forgalmi ügyelet ablakát, mert a kopogásra nem reagálnak. 3 pasi jön ki, gondolom félnek az agresszív anyukától. Annyira ordítok, hogy többen velem ordítanak a sorból, mindenki szidja a Bkv-t."

Ha egy dolgot ki kellene emelnem, mi volt a legnagyobb pozitív változás külföldi életem hatására, a régi önmagamhoz képest, azt mondanám: Felnőttem. (32 évesen talán ideje volt :D )

Rájöttem, hogy ha egy probléma adódik, a legrosszabb, amit tehetek önmagammal, ha úgy viselkedek mint egy 5 éves gyerek, akinek nem jutott nyalóka és toporzékolok, dühöngök, kiabálok, csapkodok, puffogok, ahelyett, hogy a lehetséges megoldást keresném. Mert megoldás mindig van! Ráébredtem mennyire más az életem, a düh kitörések nélkül, hogy mennyivel könnyebben "jön" a megoldás. Elkezdtem felelősséget vállalni, saját magamért. Ha a helyzeten változtatni tudok, igyekszem változtatni. Ha ez lehetetlen, akkor a hozzáállásomon kell változtassak. Andrew Matthews szavait idézve: "A lelki béke a megváltozott hozzáállásból származik, nem pedig a megváltozott körülményekből."

Sajnos saját tapasztalat, hogy sok helyen nagyon nehéz jegyhez jutni. A múltkor én is két megállót lesétáltam mert egy busz végállomáson(!) nem tudtam jegyet venni (pénztár nincs , automata rossz- csak a vezetőnél van jegy, de nem akartam 150FT-tal többet fizetni jegyenként, főleg, hogy kétszer kell átszállnom, azaz oda-vissza- 6 db jegynél már nem is olyan kis összeg). Tehát a problémát értem és bosszantóak a körülmények, DE! az hogy hisztériázva ordít, semmit nem old meg. A gyerek is elkezd üvölteni, mert érzi, hogy az anyja teljesen magán kívül van. Ettől a helyzet nem hogy jobb, de rosszabb lesz.

Ha valami nem működik, nem jó, annak hangot adhatunk (sőt ha megoldást szeretnénk, akkor hangoti is kell adnunk), de közel sem mindegy milyen hangnemet- stílust választunk. Az jellemez minket leginkább, ahogyan másokkal bánunk. Nem várhatunk el tiszteletet, megértést másoktól, ha mi nem vagyunk tiszteletteljesek és megértőek. Ezt a hozzáállásbeli különbséget kellene végre megértenünk és alkalmaznunk, ezálltal mindenki sokkal boldogabb lenne, kevesebb frusztrációval.

Hogy csak egy példát említsek ami igazolja mindezt:  Múltkor egy bevásárlóközpontban már nagyon kellett pisilnem és amikor végre odaértem a mellékhelységhez épp takarította egy hölgy. Ezért megkerestem a következő wc-ét ahová többen is érkeztünk egyszerre. A többi nő a cikkben szereplő anyukához hasonlóan, cuppogni, csapkodni kezdett és goromba, lekezelő stílusban kiabáltak szerencsétlen takarítónővel, aki a munkáját végezte ill. végezte volna, ha a kihelyezett tábla ellenére, azt  átlépve nem trappolt volna be valamelyik összejárkálva az egészet. Én köszöntem és kedvesen megszólítottam, hogy legyen kedves mondja meg, merre találom a legközelebbi mosdót amit épp nem takarítanak, mert nagyon a végén járok :D és JÉÉÉÉÉÉ, láss csodát: velem teljesen normális volt és odaadta a személyzeti mosdó kulcsát, hogy nyugodtan használjam. Megköszöntem. 

Sok helyzetben hasznos lenne a másik oldalra helyeznünk magunkat képzeletben. Legtöbb esetben azt kapjuk vissza amit adunk. Azaz, ha én normálisan közeledek, akkor velem is normálisan fognak bánni. Ha bunkó vagyok akkor velem is azok lesznek. Be kéne már végre látnunk, hogy a hisztéria, mások hibáztatása sehová nem vezet. Illetve csak egy dologhoz, magunknak ártunk vele.

Visszatérve a nyugathoz, a másik dolog, mikor felháborodunk azon, ha valamely külföldi médium Kelet Európához sorol minket.

Nemrég a Budai várba mentem sétálni, kicsit kiszellőztetni a fejemet. Az első sokk hatás az Örs Vezér Téren ért, mikor bérletet vásároltam egy csurig galambszaros jegypénztárban, ahol nem tudtam kitölteni a bérlet szelvényemet mert az erre szolgáló pultrész egy merő mocsok volt. A nemrégiben átadott vadiúj információs kijelző is konkrétan telibe volt fosva a galambok által.

Következő állomásom a Moszkava tér volt (Széll Kálmán tér) Ahol a vár busz (16A) felé haladva szembesültem azzal, mennyire rettentően mocskos és lepukkant minden. Por, eldobált papírzsepik, csikkek, egyéb hulladékok végig a téren és felfele a lépcsőn. A metró kirájattól Ausztrál túristákkal utaztam együtt, a pofám meg égett rendesen...

 

(A kijelzőt azóta egyszer már letakarították, de a jegypénztár és környéke továbbra is lepusztult, ragad a kosztól és full galambfos...) Orditozás helyett azonban a járokelők.hu oldalon bejelentettem, képeket csatolva, így hiszti helyett az illetékesekhez kerül a probléma megoldásának lehetősége.)

Egy cikk ami kiverte a biztosítékom...

Bár tudatosan kerülöm az olyan írásokat amik negatív hangvételűek, néha még is "sikerül" belefutnom egy-egy cikkbe, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Ilyen írás a Frei Tamás hivatalos facebook oldalán megjelent bejegyzés is, amit most bemásolok ide és röviden és tömören reagálok rá:

Frei Tamás hivatalos fb oldaláról: ( a bejegyzéshez egy kép is megjelent amin egy idős házaspár látható ahogy a strandon a nyugágyon, hatalmas mosollyal az arcukon "henyélnek")

 "„Tolvaj generáció” – súlyos, sokakat sértő kifejezés ez, mégis egyre több európai országban bukkan fel.

A 2008 óta tartó gazdasági mélyrepülés felelőseinek keresése közben kezdték el használni, főleg Nyugaton. A „tolvaj generáció” kifejezés egyre mélyebben rágja bele magát a fiatalok tudatába.

Merthogy a tolvajok a mai 50 és 60 évesek. A már éppen nyugdíjasok, vagy akik pár év múlva azok lesznek. Ők lopták el a fiatalabb generációk, a mai 20-as, 30-as, és 40-es éveiket taposók jövőjét.
Elsőre furcsa, és talán nem is azonnal érthető a vád, de mind több és több országban gondolják végig, hogy van-e benne igazság. A lényege az, hogy a manapság nyugdíjba menőknek „mindenük megvolt”. A legszerencsésebb generáció, mert nem rázta meg az életüket sosem háború (hiszen már a második világháború után születtek), alapvetően ingyenes oktatás és remek egészségügy járt nekik, részük volt a nyugati ingatlan-áremelkedés sokakat meggazdagító buborékjában (olcsón vettek, és tőlük függetlenül sokszorosára nőtt a vagyonuk), ráadásul most még előttük áll a kényelmes életet biztosító nyugdíjas kor is.

Évtizedekig fognak a mai fiatalok hátán élősködni (így szól a vád), hiszen Nyugat-Európában 80 év fölötti az átlagéletkor, köszönhetően a remek egészségügyi ellátásnak. Ami ugye nekik még megadatott. Az ő életükben még nem kellett az ellátáson spórolni.

Ráadásul pont ez az a generáció, amelyik a 80-as évektől kezdődően, mert mindent akart, mert kapzsi volt, mert nem tudta, hogy hol a határ, tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért. Adósságokba keveredett, sőt, választópolgárként eladósodásba kergette a kormányait is (hiszen mindet akartak). És persze a politikusok populista demagógiával engedtek is nekik.

Aminek aztán az lett a vége, amit most magunk körül tapasztalunk.

Ameddig csak előre látunk spórolás következik, megszorítások, elszegényedés.

Ez tehát tolvaj generáció, szól a nyugati fiatalság ítélete, mert ellopták a mostaniak jövőjét. Az új generációk lesznek kénytelenek utólag kigazdálkodni ennek a letűnt, békés aranykornak a túlköltekezését. Ezért aztán a mai fiatalok valószínűleg már sosem fogják megismerni, hogy milyen is az, amikor valakinek élete végéig van biztos állása. Hogy milyen lehetett az a kor, amikor csak a lumpenek (a lakosság 4-5 százaléka) félt attól, hogy elveszíti a munkahelyét. Amikor Nyugaton mindenki tudott pénzt keresni, aki dolgozni akart.

A mai nyugati fiatalok 25-30 százalékos munkanélküliséggel, már egyáltalán nem ingyenes oktatással és romló egészségüggyel szembesülnek. Dühösek, mert látják, hogy egyre csak nő a szakadék, hogy évről-évre rosszabb lesz, hogy a hátukon kell cipelniük az időseket, pedig épp a mai nyugdíjasok élték fel az ő jövőjüket is.

A nyugati lapokban egyre több írás szól arról, hogy a mai 20-asok nem Ibizára szeretnének eljutni, hanem időutazáson részt venni. Megtapasztalni, hogy milyen is lehetett az az európai élet és biztonság, amit elloptak tőlük a kapzsi idősek, akik előre felélték a következő húsz év összes megtakarítását.

Tolvaj generáció, akik helyett most majd évtizedekig kell gürcölni, és miattuk megszorítani."

Egyszerűen nem is értem, hogyan írhat le valaki ilyesmit? Így általánosítva...  én szégyenlem magam helyette, a szüleim generációja előtt!!! Ők neveltek fel bennünket... persze kit hogyan... de részemről igazságtalannak és bántónak érzem a leírtakat. Biztos van egy réteg, aki hasznot húzott annó abból a korszakból, de ne legyünk ennyire álszentek..., mintha a mi generációnk egy jelentős része nem pont ugyan ezt tenné!!! Sőt!!! Mikor születik egy olyan írás, ahol arról beszélünk, mi mit csinálunk rosszul, és mi mindent teszünk a pozitív változásért!? (mondjuk a blogom fő témája pont ez...  :D )

Amíg folyton másokat okolunk a jelenlegi helyzetünkért, amíg ahelyett, hogy előre tekintenénk és felelősséget vállalnánk a saját életünkért, boldogulásunkért hátrafele nézünk és a múltban akarunk élni , addíg semmi nem fog változni pozitív irányba....!!! Amíg ilyen cikkek születnek, pozitív építő jellegű írások helyett, addig az önsajnálat és a felelősség áthárításának bűzös mocsarában egyre méylebb mozdulatlanságba sűlyedünk.... ÉBRESZTŐ!!! Ha a múltban elkövetett hibákon rágódunk (ráadásul az egészet a SZÜLEINK!!!! generációjára akarjuk kenni) ahelyett, hogy építenénk a jobb és vágyott jövőnket a pozitív PÉLDÁT MUTATVA az utánunk érkező generációnak, addig majd ők is mutogathatnak visszafelé ránk! Jó lenne ha más nézőpontból szemlélnénk végre a helyzetünket, lehetőségeinket, életünket! Ha a kritizálás és a másokra való mutogatás helyett végre, mindenki tenne is azért hogy jobb legyen! 

Az én jövőmet egyedül én cseszhetem el nem a szüleim!!!!  Köszönöm, hogy felneveltek, támogattak, rengeteget dolgoztak azért , hogy nekem jó legyen. Persze ők is követtek el hibákat, de ki nem? Emberek vagyunk. Az akkori tudásuk szerint a lejobbat akarták nekem. Attól a pillanattól hogy nagykorúakká válunk, a mi kezünkbe kerül a felelősség! Dönthetünk úgy, hogy áthárítjuk másokra, folyton csak panaszkodunk, mindent elvárunk de tenni semmit nem teszünk, önsajnálatba merülve elcsesszük az értékes életünket, vagy dönthetünk, úgy hogy hálásak vagyunk mindenért, amit kaptunk, ha jó azért, ha negatív tapasztalat akkor a leckéért, azért amit megtanultunk belőle! 

24/ Hol a hiba a gépezetben? Már megint a felelősségvállalásról...

Photo: Edit Kolesza

Amit most kifejtek, más összefüggésben és részleteiben már többször megfogalmaztam, egyéb blogbejegyzéseim során, de nap mint nap tapasztalom, látom és olvasom a facebookos hozzászólásokból, hogy nem lehet elégszer elismételni a pozitív változást segítő lehetőségeket, és lerántani a leplet a hibás gondolkodásmódunkról, ami megnehezíti az előbbre jutást, a fejlődést egy szebb, boldogabb jövő irányába. 

Pár napja megoszotottam egy szép kezdeményezés hírét a blog fb-os oldalán. Röviden a lényege annyi volt, hogy külföldön működik egy rendszer, amiben előre kifizethetsz egy vagy több kávét, szendvicset stb. az adott étteremben, kávézóban, amit nem fogyasztasz el csak függőben hagyod, amit később az arra rászorulók kikérhetnek térítésmentesen.(*)

Persze a dolog azon túl, hogy meghatott, bennem is felvetett kérdéseket a bizalommal kapcsolatban. Vajon ez itthon is működne? Pár hete (még a szóban forgó kezdeményezés hírének olvasása előtt) egy idős néni vállig a szemetesben élelem után kutatott az Örsön a metróállomáson. Mikor megvettem a reggelim, neki is vettem egy croassant, nagyon hálás volt érte. :) Vajon, ha kifizettem volna az üzletben előre, akkor, ha valaki kéri, akkor odaadták volna neki? És nem élnének-e vissza a rendszerrel olyanok, akik nincsenek rászorulva igazán? Melbourne-ben pl. elképzelhetőnek tartom, hogy működőképes. Sajnos itthon a tapasztalataim alapján kevésbé, pedig annyira jó lenne ha működne... (de ez megakadályozott engem abban, hogy segítsek?- NEM :) ) A a blogbejegyzésem lényegét most nem is ezek a kérdések képezik, hanem a saját profilomon és a blog fb-os oldalán érkezett kommentek.

Photo: Edit Kolesza

Főként olyan reakciók érkeztek, amiben a kommentelők negatív tapasztalataikat sorolták, de szerencsére akadt olyan is, aki a hozzám hasonló sikeres segítségnyújtás örömeiről számolt be.

A legmélyebb nyomot bennem mégis egy negatív hozzászólás hagyta, amelyre ennek bejegyzésnek a megírására sarkallt.  A hozzászólás a következő volt:

"Sajnos A KÖVETKEZŐ 50 ÉVBEN A KÉPEN LÁTHATÓ ELFOGADÁS, EL SEM KÉPZELHETŐ. tOLERANCIÁRA REMÉNY SINCS, sőt,"

 Erre szeretnék most reagálni, hogy rávilágítsak arra, hol a hiba a gépezetben és a gondolkodásmódunkban.

A fent idézett gondolat, abban az esetben válik igazzá, ha az emberek gondolkozásmódja továbbra is így marad... ilyen pesszimistán tekintve a jövőbe. Mert megint kívülről várjuk a megoldást a változást... (majd egyszer valami folytán jóra fordulnak a dolgok???) 

Photo: Edit Kolesza

Én nem szeretném ennyire sötéten látni a következő ötven évet. A következő 50 év szólhatna arról is, hogy változtatunk a dolgokon pozitív irányba. Mert lássuk be, ezek a dolgok maguktól nem fognak megoldódni. Sokan (szerencsére egyre többen) munkálkodnak azon, hogy a dolgok pozitív fordulatot vegyenek. Bár itthon nehezebb, mert itt az emberek kevésbé nyitottabbak (még) és gyermekkoruktól ez a nyomasztó, pesszimista, panaszkodó, mindent sötéten látó közeg veszi őket körül. 

Még mindig abban a hitben élnek, hogy a megoldást kívülről kell várni.  És az egymásra mutogatás, a felelősség áthárítása másokra, majd megoldja a gondokat- majd feloldja a bennük lévő feszültséget, amit a negatív tapasztalatok okoznak. Ebben szocializálódnak. Valójában a negatív tapasztalataik mögé bújnak. Aztán jöhet megint a panaszkodás, hogy nincs változás, nem lettek boldogabbak stb... Persze hogy nem, hiszen ezzel ugyan azt a negatív hullámot generálják tovább.

És mindeközben igyekeznek magukkal és másokkal elhitetni, hogy: "Pedig ők annyi mindent megtettek, annyiszor hangsúlyozták habzó szájjal hogy mi a rossz... "

Ha ezeknek az embereknek sikerülne meglátniuk, hogy ezzel a hozzáállással mennyit ártanak SAJÁT MAGUKNAK!!! onnantól elindulhatna valami pozitív átváltozás. Ehez az kell, hogy az emberek ráébredjenek arra, hogy kivétel nélkül felelősséggel tartoznak a saját életükért, boldogságukért. Csak egy icuri picuri példa: Hogy megtapasztalják mennyivel vidámabban indul és telik a napjuk, ha mosolyogva közlekednek az utcán. Ez nem kerül pénzbe!!!!!! Ez egyedül csak is rajtunk múlik! Igen ez erőfeszítésbe kerül, ha épp nem vagyunk jó passzban, de minden erőfeszítéssel jár, ha el szeretnénk érni valamit az életben! És ez ugyan úgy öngerjesztő folyamat: ha rossz passzban vagy, de mosolygós emberek között pozitív közegben sétálsz a munkahelyedig, akaratlanul is rád ragad a vidámság és ez csak egy pici apró dolog azok közül amiken nagyon sok múlik!!! Egy mosolynak, egy kedves szónak vagy gesztusnak hihetetlen ereje van!

És a döntés MINDIG a Te kezedben van! Felelősséget vállalsz önmagadért és a (rossz-vagy jó) példamutatásból következően a gyermekeidért vagy sem? 

Vannak dolgok, amiket nem befolyásulhatunk az életünk során, de mindig a mi kezünkben a döntés, hogy azokra, hogyan reagálunk! Megbocsátjuk-e magunknak azokat a dolgokat amit hibásan megtettünk, vagy nem tettünk és tovább lépünk-e felelősséget vállalva azért, hogy változtassunk önmagunkon a hozzáállásunkon és ezáltal környezetünkön? 

Photo: Kolesza Edit

Te szeretnél egy jobb világban élni? Ha a válaszod igen: töröld ki az életedből mások és a körülmények kritizálását és azt az energiát fordítsd inkább arra, hogy segíts önmagadon és másokon, ha mással nem legalább egy mosollyal az utcán másokra, naponta :) És ne törődj azzal, hogy valaki esetleg nem mosolyog vissza, a változáshoz idő kell és sok mosolygós ember :)))

(*) "Egy barátommal betértünk egy kis kávéházba. Miközben leadtuk a rendelést, két vendég lépett be, és ment egyenesen a pénztárhoz.
„Öt kávét kérünk. Kettőt magunknak és hármat felfüggesztve.”
Kifizették a rendelést, fogták a két kávét és elhagyták a kávézót.
„Mi az a »felfüggesztett«?” – kérdeztem a barátomtól.
„Várj egy kicsit, és meglátod” – válaszolta.
Ismét bejött néhány ember.
Két lány kért egy-egy kávét, fizetett, majd távozott.
Ekkor három ügyvéd lépett be.
Kértek hét kávét. „Hármat saját részre és négyet felfüggesztve.”
Amíg azon töprengtem, mégis mire szolgálnak ezek a „felfüggesztett” kávék, élveztem a kellemes napos időjárást, és gyönyörködtem a kilátásban, ami a hangulatos térre nyílt.
Hirtelen egy kopott ruhákba öltözött, koldusnak látszó férfi lépett az üzletbe, és kedvesen a pincérhez fordult.
„Van egy felfüggesztett kávé a számomra?”
Ekkor megértettem.
A vendégek előre kifizetnek egy vagy több kávét a saját fogyasztásukon kívül, amelyet megkaphatnak azok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy saját zsebükből vásároljanak maguknak egy meleg italt."

10/Amire megtanított az idegenben élés III. rész /váltás

Váltás

"Azon a napon indulsz fel a csúcsra, amellyen teljes felelősséget vállalsz és felhagysz minden mentegetőzzéssel" /OJ Simpson

A harmadik részben a munka téma körét szerettem volna tovább boncolgatni, hiszen a takarításon kívül máshol és mást is csináltam, saját szakmámban is dolgoztam. Ígérem folytatni is fogom! Bőven van még mit megosztanom. Ma egy kicsit másról lesz szó. Inkább lelki jellegű változásokról, "élményekről".

Ázsiai barátaimmal :)

Talán ezzel a témával is kellett volna kezdenem, hiszen, ha összességében megvizsgálom, az utazásom (kint létem) történéseit, bennem és körülöttem létrejött pozitív változásokat, annak leglényegesebb részéről lesz most szó. 

 Úgy is fogalmazhatnék, hogy azért kellett olyan messzire költöznöm, hogy visszataláljak. Visszataláljak önmagamhoz.  Ez az őszinte találkozás magammal az önismeretem, önértékelésem, önbizalmam pozitív irányú változását eredményezte, olyan szinten, hogy szombat este sikerült eljutnom abba a régóta áhított állapotba, hogy az ágyban elalvás előtt bevillant egy felismerés, és rácsodálkoztam, hogy tulajdonképpen én BOLDOG EMBER VAGYOK!!!!! Csupa nagybetűvel :))) Én, Kolesza Edit 31 évesen eljutottam oda, hogy a legőszintébben kimondhattam saját magamnak: BOLDOG VAGYOK!!!! :)

És nem a körülmények, körülöttem lévő dolgok, tárgyak, pénz vagy egyéb kézzel fogható dolog tett azzá, mert kívülről szemlélve magam, a jelenlegi helyzetem, az amire az anyagi világ szintjén vágyom, még nincs teljesen meg körülöttem, sok mindenre vágyom még ami jelenleg nincs meg (karrier, teljes anyagi biztonság, párkapcsolat...). Egy más fajta öröm, az az igazi belülről jövő boldogság és béke érzése fogott el. Annak az érzése, hogy most életemben először (talán a kisgyermekkort leszámítva) igazán és teljesen egyenesben vagyok  önmagammal. Képes vagyok szeretni önmagam és elfogadni olyannak amilyen vagyok*. Hogyan jutottam el eddig? Lényegében ezt próbálom veletek megosztani minden egyes bejegyzésemben.

Gondolkoztatok már rajta, hogy vajon ti mennyire ismeritek saját magatokat?

Erre sokan rávágják gondolatban, hogy persze, hogy ismerem magam... Engem egy önismereti teszt ébresztett rá arra mennyire nem gondoltam bele mélyen ebbe, és hogy mikor mélyen belegondolok ott mit találok... Később azt is átláttam ennek milyen szoros következményei azok a problémák amelyekkel visszatérően, folyton meg kell küzdenem.

Szabó Péter, az Állj félre a saját utadból című könyv írója, remek előadó, önismereti tréner szokta kérdezni az emberektől, hogy "Kivel töltitek a legtöbb időt?" És egy kis segítséggel meg is érkezik a megoldás: Önmagunkkal. Ezt tegnap egy kicsit tovább gondoltam. Ér rájöttem, hogy a múltban nagyon sokáig, nem töltöttem kellő mélységben,  elegendő időt magammal.

 Mivel maguk elől az emberek elbújni nem képesek, ezért eszeveszett "menekülésbe" fognak. Én egész Ausztráliáig "szaladtam". Persze a menekülés lehet más jellegű is, például van aki a munkájába, tévé nézésbe, egészségtelen mennyiségű terheléses sportba, alkoholba, drogok használatába menekül stb., csak hogy ne kelljen szembenéznie önmagával és félelmeivel. De van egy rossz hírem, ez nem azt jeleni , hogy megszabadulsz magadtól és vele együtt a félelmeidtől, kudarcaidtól, csak annyit teszel, hogy homokba dugod a fejed égbe meredő hátsóval és várod a következő seggbe rúgást, ami majd "igazolja" azt az idióta elképzelést, hogy a világ összeesküdött ellened és téged folyton csak fenékbe billent az élet. És ha ezt így folytatod hosszútávon, már nem csak a fejed lesz a homokban, de a lábad alól is kezd majd kicsúszni a talaj és csak egyre sűlyedsz tovább az önsajnálatba.

Lorne, Victoria

Ha megnézem a lehető legjobb és leghasznosabb döntést hoztam, amit csak hozhattam.

Voltaképpen azt kaptam, amit ettől az egésztől vártam: hogy megoldódjanak a problémáim, hogy változást hozzon az életembe, csak kicsit másként mint gondoltam. 

 Az elején sokáig a körülöttem lévő dolgokban, emberekben, a rendszerben kerestem a hibát azért, ha valami nem működött, ha csalódás ért, ha nem sikerült megvalósítanom egy célkitűzést, és próbáltam átformálni olyanná a dolgokat, amilyenné szeretném látni, de helytelenül nem az oknál keresgéltem, hanem az okozatnál.  És persze a felelősséghárítás is mindennapos volt. Azaz a fenti példámmal élve úgy gondoltam, ha máshol, messze a rugdosó emberektől dugom homokba a fejem, ott majd nem bántja senki a hátsómat és ezzel minden megoldódik. Tévedés...
Annyi történik , hogy ráébredsz, kint sem kevesebb a fenékbe billentés, csak az olyan ember, aki homokba dugja a fejét.

 Mikor belekezdtem valamibe sokszor a legkönnyebb utat választottam a konfortzónámon belüli utat. Ezt sem szégyenlem kimondani. Sokszor lusta és kedvetlen voltam. Könnyebbnek tűnt álmodozni és várni, hogy majd történik valami, mert abban a tévhitben éltem, hogy a dolgok majd maguktól megoldódnak és amúgy is bármibe fogok nem érem el a vágyott célt, minek törjem magam feleslegesen. Ez volt a tapasztalatom.
 De a dolgok nem hogy jobbak lettek, de egyre rosszabbul éreztem magam. Ha vágytam valamire, bizonyos esetekbe bele sem kezdtem a megvalósításukba, mert csak a célt láttam (legalább a cél meg volt- úgy gondolom már ez is nagy szó), de hogy hogyan jutok oda... (?) egyszerűen erre nem találtam a választ. A sok kudarc miatt és amiatt, hogy nem voltam képes kellő mértékben értékelni saját képességeimet. Nem működött szinte semmi mindaddig, amíg nem raktam teljes rendet a bensőmben. Szépen lassan, ahogy egyre több időt töltöttem saját magammal, megéltem a legmélyebb magány érzését, ha akartam ha nem közelebb kerültem saját magamhoz.

A képen mosolygok és persze volt is miért, mert lenyűgöző volt a látvány, de emlékszem hogy itt a nyílt óceán végtelenségét nézve, haza gondoltam, és arra milyen messz vagyok és mennyire szeretnék otthon lenni a szeretteim körében. /Great Ocean Road, Victoria

A legelső sokk akkor ért, mikor kiérkezve a szállodai szoba padlóján ültem a bőröndök mellett. Este volt és csönd vett körül... túl nagy csönd. Akkor döbbentem rá, (másfél napos utazás után), hogy milyen rohadt messze vagyok az  otthonomtól, a családomtól, barátaimtól, mindentől, ami eddig a szeretetet és biztonságot jelentette a számomra (és egyben a menekülő útvonalat a problémák elől). És azon gondolkoztam, hogy lehettem ekkora hülye és mi a francot keresek ott, miért csinálom ezt magammal.

 Kénytelen voltam erőt venni magamon, szembenézni a kihívásokkal, félelmeimmel, mert a legtöbb dologban csak magamra számíthattam. Senki nem volt akire átháríthattam volna a felelősséget (persze, ahogy egy előző bejegyzésemben már említettem, próbálkozások voltak, de nem volt hozzá partner).

Az első változás akkor történt, amikor elkezdtem kint suliba járni. Olyan emberek között lehettem akik hasonló problémával a nyelv elsajátításával küzdöttek. Egy régebbi posztban már említettem az oktatási módszerekben lévő különbséget. Azaz, hogy pozitív szemlélettel oktatnak, a tanárok motiválnak, arra kíváncsiak amit tudsz, nem arra amit nem. Ez a tanulási módszer és a sok-sok más kultúrából kontinensről érkezett diák, teljesen átformálta a napjaimat. Folyamatosan növelték az önbecsülésünket a megerősítések, dicséretek,  konstruktív értékelések. És egymással szemben is természetes volt a segítőkészség és türelem. Mivel mindannyiunknak hiányoztak a barátok, a család, ezért egymás társaságát ajándéknak éreztük. Én különösen azért, mert csak pozitív visszajelzést kaptam. Azt láttuk meg egymásban, mi a jó az értékes a másikban. Sajnos volt olyan ember is mellettem aki destruktívan azaz romboló módon kritizált. Az első időszakban sokáig sz hatással volt rám. Mivel nem volt elég erős az önértékelésem, érzékenyen reagáltam és még jobban befordultam. De talán ez is kellett a változáshoz, hogy egész mélyen átéljem azt a lelki fájdalmat amit ez okozott.

 

A vonatálomáson lévő biztonsági zóna. Kamerával és + viágítással felszerelt terület

Vissza gondolva az igazi áttörés egy olyan időszakban következett be nálam, mikor hosszabb ideig teljesen egyedül voltam, el kezdtem tenni és szembenézni, leküzdeni a félelmeimet, megoldani a felmerülő problémákat. Egész kis lépések voltak ezek , például megírni angolul egy levelet vagy ajánlat kérésre válaszolni, angolul telefonálni.

 Ha visszagondolok aránytalanul nagy volt bennem a félelem azzal kapcsolatban, hogy valamit elrontok, hogy nem tudok elég jól valamit, azaz a tudásom nem lesz elegendő a sikerhez. De amint elhatároztam: MEGPRÓBÁLOM, és elkezdtem cselekedni, az eredmény sem maradt el. Nem csak a problémákat sikerült megoldanom, de az a siker élmény, ami ezzel járt, hihetetlen energiákat szabadított fel bennem és arra ösztönzött, hogy újra próbára tegyem magam. Persze itthon is értem el már sikereket, itthon is voltak időszakok, amikor minden nagyon jól működött az életemben, viszont egyszer csak elromlott, nem működött tovább, megváltozott, nekem nem tetsző irányba stb. És talán ebben a vonatkozásban értem el valami új és fantasztikus dolgot. Mert idáig, ha csalódás ért, teljesen magamba fordultam, elkeseredtem, az életkedvem is elment, nem hogy újra megpróbáljam vagy megoldást keressek. Egyszerűen feladtam és kifogásokat gyártottam, hogy miért nem tudom megcsinálni, miért lehetetlen, ki miért hibás ebben és erre koncentráltam még jobban felerősítve a negatív érzéseket , dühöt magamban.

Ha egy kicsit elkezdenénk foglalkozni magunkkal, azaz leásnánk mélyre, megtalálnánk mindenre a választ és a boldog élet kulcsát is. Arra, miért nem értékeljük eléggé önmagunkat, miért nem működnek a dolgok az életünkben? Mi a valódi oka annak, hogy boldogtalanok vagyunk, pedig sokszor kívülről nézve boldognak kéne lennünk.?(emiatt még + lelkiismeret furdalás is gyötri az embert főleg, ha erre mások utalást is tesznek.)
 A felgyorsult életnek is az egyik fő oka az, hogy kerüljük azokat az időszakokat, mikor önmagunkkal kell találkoznunk, mikor felelősséget kéne vállalnunk valamiért. Folyton csinálnunk "kell" valamit. Ha épp nincs mit akkor bámulják az emberek a tv-ét, addig sem kell beszélgetni, gondolkozni. Sokaknak konkrétan és szó szerint kábítószer. Én legalább 4 éve nem nézem és láss csodát még élek :D

Az egyik legnagyobb változást a hozzáállásom megváltoztatása hozta el az életembe.
Az ember nem az adott körülmények, hanem az általa választott hozzáállás folytán boldog. / Hugh Downs

Amikor elkezdtem másként , pozitívan gondolkodni, "hirtelen" minden egyszerűbbé és könnyebbé vált. Ez nem megy egyik napról a másikra, nekem sem sikerül minden másodpercben e szerint élnem, még. Viszont mindent megteszek, hogy átalakuljon bennem, mert érzem a jótékony hatását.
"A hozzáállás egy egyszerű dolog, de amit tesz, az megváltoztatja a helyzetet." /Winston Churchill
folyt. köv. :)

*Szabó Péter az Állj félre a saját utadból című könyvben ír le egy gyakorlatot, amelyben napi rendszerességgel a tükörbe mondjuk saját magunknak, hogy "szeretem magam és elfogadom olyannak amilyen vagyok!" A könyv olvasása óta gyakorlom nap mint nap. Az elején nagyon furán, hülyén, kényelmetlenül éreztem magam,  egy ideje azonban már sikerült rossz érzés , belső gát és fennakadás nélkül magabiztosan a tükörbe mondanom ezt a mondatot. Szombat este pedig a gyakorlat elvégzése nélkül is éreztem azt, hogy ez lényegében mit jelent. :)

4/ Amire megtanított az idegenben élés/ II. rész

A munka nem szégyen!

A fenti mondat közhelynek tűnik azonban azt vettem észre Magyarországra mintha kevésbé lenne érvényes és nem becsülik, persze ezt már kiköltözésem előtt is éreztem, de most egy más kultúrából , értékrendből visszaérkezve iszonyatosan nagy a kontraszt.

Mindig is voltak céljaim , tudtam, hogy mit szeretnék elérni, hová szeretnék eljutni csak épp nem tudtam a legfontosabbat: HOGYAN?... Mindig alakultak a dolgaim, de egy bizonyos pontnál folyton elakadtam. nem voltam ennek a tudásnak a birtokában, ezt még sem mások, sem az élet nem tanította meg igazán. Őszintén fel merem vállalni, hogy mielőtt belevágtam ebbe a nagy "kalandba" nem tettem meg mindent azért, hogy sikeres legyek, nem küzdöttem elég keményen az álmaimért. Pedig már tudom, minden megvan bennem ahhoz, hogy elérhessem."Csak" akarni kell és tenni érte. De sokszor visszatartó erőt érzékeltem magamban. Ennek is oka volt.
 A legfőbb hibát abban látom, hogy az önbecsülésem, önértékelésem, önbizalmam nem volt a helyén. Ez részben a gyerekkoromban ért iskolai negatív élményeim számlájára írom amelyek egy igen rosz irányba torzították a saját magamról és képességeimről alkotott képem. (az oktatás is megérne egy külön posztot!- itt találtok egy hosszú, de nagyon jó cikket róla: http://antalvali.com/hirek/hiba-nem-az-gyermekeben-van.html?evp=6#.UHPZdKnA8wi.facebook )
 Külföldi tanulmányaim rádöbbentettek arra, mennyire másképp is lehet, hogy lehet igazán élvezettel is megszerezni a tudást, nem csak gyötrelmek árán-, hogy a jutalmazó, pozitivitásra épülő oktatási rendszer mennyivel hatékonyabb. Leegyszerűsítve úgy tudnám megfogalmazni, hogy kint a tanárok, nem arra kíváncsiak, mi  az amit nem tudsz hanem mi az, amit igen. Arra helyeződik a hangsúly mi az amiben jó vagy, kiemelkedő a teljesítményed és ezt erősítik benned (itthon leginkább elnyomják).
Ezen kívül hozzájárult még, hogy az otthon biztonság érzete a barátok szeretete, támogatása kicsit elkényelmesíti az embert.
Mindent annyira kézenfekvőnek veszünk. (pl azt, ha baj van van aki segít, azt, hogy ha mondasz valamit van aki megért, ha érzelmi támogatásra vágysz ott vannak körülötted a barátok, család. Mivel anyanyelvi környezetben vagy, egyszerű intézni a dolgokat megértetni magad, kifejezni mit szeretnél.)

Ez most sokaknál biztosan kiveri majd a biztosítékot (sebaj :) ), de annak ellenére, hogy igen látom, hallom, olvasom és a saját bőrömön tapasztalva tudom, hogy nem könnyű az élet itthon (megsúgom: SEHOL SEM AZ!),  minden negatív dolog ellenére, ami nem működik jól hazánkban, az emberek is rengeteget tesznek maguk ellen (ha nem a legtöbbet)!!! Azaz másként foglamazva: nem tesznek magukért eleget.  A múltban én sem vállaltam teljes mértékben felelőséget a saját életemért, boldogulásomért, előbbre jutásomért. Én is egy voltam a sok közül, aki máshonnan várta a megoldást, aki bár sokszor keményen dolgozott, de a kudarcok hatására befordult és beletemetkezett a negatívizmusába. Itt és erre szocializálódtam...
De kint, mikor el kell indulni az alapoktól újra, mikor takarítóként, mosogatóként, konyhai kisegítőként, pincérként, ráeszmélsz milyen jó dolgod volt idáig, van alkalmad átgondolni , átértékelni az életed.
 Nem szégyenlem, hogy bizony kezdetben főként ezekből éltem, és több mint egy év után, mikor kezdett épülni a saját szakmámon belül is a karrierem, mellette ugyan úgy fogtam a tolseprűt és a felmosóvödöt is.
 Nem szégynlem, szégyelje magát az aki egészséges felnőttként a segélyért áll sorba, vagy aki folyton "sír", hogy milyen szar a munkája, az élete, pedig egyszerűen csak motiválatlan, de semmit nem tesz azért, hogy jobb legyen. És legfőképp az szégyelheti magát, aki a munkája miatt bárkit is lenéz! Erről eszembe jutott az egyik kedvenc idézetem Gabriel García Márqueztől: „Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga a másikra felülről lenézni, amikor annak talpra állni nyújt segítő kezet."

  Kint ha megkérdezték hol dolgozom, mit csinálok nem néztek le, nem ítéltek meg a képességeimet ez alapján, sőt mindenki ott segített ahol tudott. Valószínű ebben az is közrejátszik, hogy ezen kint rengetegen keresztül mennek, de az Ozi (Ausztrál) ismerőseimtől is azt a reakciót kaptam, hogy szuper és szépen lassan lépek majd felfelé,kérdezték miben segíthetnek és segítettek is.
Ott a munkának értéke van. Meg is fizetik és értékelik. A legelején én is nyavajogtam aztán szerencsére elég hamar rájöttem, hogy az ég világon semmit nem érek el vele :D úgyhogy akár milyen nehéz is volt, elkezdtem úgy tekinteni a kökemény fizikai munkára, mint kihívásra (és senki se gondolja, hogy nem az- aki így gondolja nyugottan utánam csinálhatja...) Ez után úgy álltam minden egyes naphoz, hogy képes vagyok rá, én erre is képes vagyok, és ha erre képes vagyok bármit elérhetek ezután, vagy legalább is sokkal könnyebben fogom elérni. Jerry Rice szavaival élve: "Ma megteszem amit mások nem, és holnap elérem amire ők úgy gondolják nem képesek!" 
Nekem ez kellett, ez ébresztett rá arra, hogy ha egész más oldaláról tudjam nézni a dolgokat (bár ténylegesen semmi nem változott ugyan úgy mások mocskát takarítottam) de mégis mindent más színben láttam. Továbbra sem volt kellemes, ugyan olyan megterhelő volt és sokszor embertpróbáló.

Itt van például ez a lakás, ahol inspection ( azaz ellenőrzés) előtt kellet kitakarítanom, egyedül, két és fél óra alatt makulátlanra. (Ausztráliában rengetegen bérelnek lakást, a bérleményeket rendszeresen ellenőrzik az irodák, amin keresztül kiadják. Nézik, hogy tisztán, rendben tartod-e , kell e valamit javítani, cserélni, sokan mivel nem a sajátjuk egyszerüen tesznek rá, nem tartják karban, nem takarítanak van hogy fél évig-évig!!!) Ez egy két szintes ház volt a képen látható szobában, ahol jól láthatóan bokáig ért a szemét, ki kellett válogatnom a számlákat, hivataos iratokat a mocsokból ( koszos zsebkedők, szaros alsóneműk, fél éve penészeő rohadó pizzásdoboz ételmaradékokkal, mekis zacskók maradékokkal, gyógyszerek, beszáradt kávéscsészék, gombásodás elleni krémek... meg amit el tudtok képzelni.  A felsoroltak egyike sem túlzás ez a kiábrándító valóság- az egész szobát  ellepte a mocsok a szemét a por, a szagról már nem is beszélve. Hogy emberek hogyan képeseki így létezni a mai napig nem tudom felfogni...

Sajnos sok helyen nem tudtam fotózni, mert a megrendelő vagy a főnököm is ott volt a szobában, helyiségben, de a belinkelt pár kép és történeteim alapján gondolom el tudjátok képzelni ezen emberek fürdőszobáját és konyháját is.
Az egyik helyen például meglepetéssel készültek, ajándékba ott hagyták a szaros vécépapírt, nem hiszem, hogy spórolni kellett volna a vízzel, mert ez egy 15 szobás, három fürdőszobás villa volt, ahol minden héten takarítottam egy Chilei matematika tanárral együtt. Ketten 3 óra alatt kellett, hogy teljesen kitakarítsunk (portörlés, ágyazás, porszívózás, felmosás, az összes mellékhelyiség kitakarítása beleértve a konyhát is mosogatással)
A "kedvenc" sztorim még is egy belvárosi mini apartman, ahol egy indiai család ellenőrzés előtti takarítását ossztották rám. Két és fél órám volt rá, gondoltam, kis lakás simán végzek annyi idő alatt... gondoltam ezt, amíg meg nem láttam a fürdőszobát. A fehér műanyagból egybeöntött zuhanyzó és járófelület konkrétan fekete volt a kosztól és szappanlerakódástól. Rengeteg időbe telt míg a környezetbarát tisztítószerrel le tudtam vakarni az egy év alatt leerakódott koszt. A megrendelő és felesége végig ott álltak felettem és ellenőrizték, hogy elég alapos vagyok-e. A konyhára áttérve már láttam, hogy a maradék idő nem lesz elég semmire szinte, így szóltam nekik, hogy mivel nem sokára letelik az idő felhívhatom a főnököm és megbeszélhetik vele, hogy hány órát szeretnének még ráfizetni. És finoman utaltam rá, hogy menne ez gyorsabban is ha rendszeresen lenne takarítva. A pasas teljesen kikelt magából, hogy ők rendszeresen takarítanak ( gondoltam magamba : - Jah... minden másnap... Karácsony másnap meg Húsvét másnap... :D ) de nevetni nem volt kedvem főleg mikor közölte, hogy elhúzza a tűzhelyet és a hűtöt is, mert mögötte is ki kell ám takarítani és avval a mozdulattal, ahogy elkezdte elhúzni a hűtőt , mögötte 40 csótány 40 felé szaladt, na ez volt az a pont amikor már nem bírtam kontrolálni magam és az undortol elsikítottam magam :D és megmondtam, hogy én oda semmi pénzért nem vagyok hajlandó bemenni és benyúlni...

A fizikálsan legmegterhelőbb munkám egy Chemist volt (gyóyszertár és a háztartási bolt egyben), ahol hetente takarítottam a közös helyiségeket (értsd wc-ék, mosdók, konyha, raktár) eladóteret. 3 óra alatt kelett egyedül kitakarítanom minden helyiséget , felszedni egy hatalmas seprűvel az összes koszt , port, porcicát és felmosnom az egészet , mindezt nyitvatartási idő alatt, spaklival felvakargatva az összes leragat fémszálas árazócimkét, és kikőpött letapadt rágógumit. A képeken a kiszáradt, vízhólyagos kezem látható ami azóta szépen helyrejött, de ott nem igazán volt ideje regenerálódni. Fájt mindenem, pedig ekkor már rendszeresen jártam kondizni és speciálisan erősítettem a hátam, derekam, karom, hogy kellő izomzattal és erőnléttel rendelkezemm és elkerüljem a fájdalmat és a fizikai megterhelés káros hatásait. A munkáról még írni fogok a folytatásban de most ehhez kapcsolódoan jöjjön a beígért taxis történetem.

Rögtön az érkezésem utáni másnap hivatalos voltam egy szülipi buliba, azt interneten kerestem taxi társaágot és rögtön az első találat, nagyon kedvező fixáras szolgáltatást kínált. Az oldalon jelezték, hogy nem rég indult a cég ,még nem elég nagy a flotta tehát előre rendeld meg a taxit ha teheted, hogy legyen is kocsi. Mint később megtudtam nagyon nagy szerencsém volt, hogy időben jeleztem az igényem. Miközben utaztam, beszédbe elegyedtem a sofőrrel, akitől megtudtam, hogy rengeteg megrendelésük érkezik és nem győzik a munkát. Míg a kocsiban ültem csak 7-8 fuvart mondott le mert nem volt rá embere. Az úr elmondása szerint a taxizással még mindíg elég jól lehet keresni, (legálisan, ledózva, befizetve amit kell!!!) és bár folyton sír minenki, dolgozni senki nem akar. A rendszerre 50 taxis van feljelentkezve, de mikor kérdezi, hogy hol vannak a válasz: még nem dolgoznak, már nem dolgoznak, most nincs kedvük, ma ezért nem jó, azért nem jó...
Tisztelt a kivételnek (azaz akinek nem inge ne vegye magára), de sokszor sok helyn én is ezt tapasztaltam, lépten nyomon mindenki csak panaszkodik, csak azok nem akik valóbban keményen dolgoznak a megélhetésért, előbbre jutásért.
Tisztában vagyok vele, hogy az egész rendszer ott van elcseszve ahol lehet... de ha folyton ezzel takarózunk , a felelősséget meg senki sem vállalja (legalább saját magáért, a saját életéért), akkor nem fogunk előrébb jutni és változás sem igen lesz pozitív irányba...) Szerintem:

• A munka nem szégyen!
• Ami nem öl meg erősebbé tesz!
• Mástól várni a megoldást időpocsékolás 
• Másokat, a rendszert szidni vagy okolni, a felelősséget egymásra hárítani és mutogatni lehet, de nem visz előre csak elvonja az idődet és energiádat a megoldás keresésétől, és annak megtalálásától 
• Ha változást akarsz kötelezd el magad a változás mellett.
• Ha eredményre vágysz, dolgozz keményen.
• Ne add fel az első második harmadik sokadik buktatónál sem, légy kitartó.
• Értékeld ha elérsz valamit, ünnepeld meg bármilyen kicsi is az előrelépés! (mert, ha te saját magadat nem vagy képes értékelni, hogyan várhatod el másoktól, hogy téged értékeljenek? )
• MOSOLYOGJ! :) Akkor is ,ha előszőr nem kapsz rá visszamosolyt :) és ha nagyon nehéz is...

3/ Amire megtanított az idegenben élés/ I. rész

(Már jó ideje íródik ez a bejegyzés és mivel túl hosszúra sikeredett, valamint minden része elég kifejtős, ezért több részre bontva publikálom majd. 
 A leírtak az én saját tapasztalataim, az hogy én hogyan éltem meg a külföldön töltött időt, engem miben változtatott meg. Más ember gondolkodhat erről másképp a saját megélt tapasztalatai alapján, bár a külföldön élő barátaim visszajelzései alapján és mások blogon közzétett élményei alapján, mindenki hasonló vagy ugyan olyan dolgokon megy keresztül, él át és hasonló következtetésekre jut.)

Bevezető. Belső átalakulás, szemlélet váltás

 Nagyon igaz az a nézet miszerint, ha változást akarsz a világban, magad körül, ahhoz előbb neked saját magadnak kell változnod!

 Ahhoz, hogy ez a változás létrejöhessen tapasztalni kell, átélni, megélni dolgokat MÁSKÉPP, és ahhoz, hogy ezt megtehesd BÁTORSÁG kell és KITARTÁS. Bátorság a változáshoz, az ismeret-lenhez, a félelmekkel való szembenézéshez, kitartás a kudarcokon való átlendüléshez. 

 Számomra a legnagyobb kihívást a saját magammal való szembenézés jelentette, de egyben a legnagyobb katarzist is ez eredményezte. Sok ember lesz, aki olvasás közben csak azt realizálja majd, hogy külföldön más élni, mennyivel és mivel tud többet adni az emberek számára, azok számára akiknek elegük lett és változtatni akartak azon, amiben épp éltek és meg is lépték a kellő lépéseket a változás felé. Pedig ehhez talán nem kell elutazni csak irányt kell hozzá váltani. Nem kívülről kell várni a megváltást hanem saját magunkban kell azt megkeresni és megtalálni és ez bizony nem könnyű, mert ehhez szembe kell nézni önmagunkkal a félelmeinkkel, amelyek sokszor nagyon hatalmasnak és rémisztőnek látunk, érzünk. És persze az sem segít, hogy a körülöttünk lévő negatív emberek, akik szintén nem találtak még vissza önmagukhoz és akik nálunk sokkal jobban félnek szembenézni a "démonaikkal" nem akarják, hogy nekünk sikerüljön, mert akkor mi lesz velük? Akkor nekik is bátornak kell lenniük és nekik is változniuk kell, hogy ne maradjanak egyedül. Az ÁLbiztonságérzetük rendül meg ezzel. Akinek már sikerült és átalakult a gondolkodás módja, másként tekint a felmerülő problémákra (lehetőségként tekint rájuk) ezek az emberek már látják, érzik és tudják, hogy minden pozitív irányba fordulhat, "csak" tenni kell érte. 

 "Sajnos" a kint töltött idő nagy részében küzdöttem magammal kőkeményen és ebbe voltam merülve, de ezt a küzdelmet meg kellett vívnom és úgy érzem sikerült győzelmet aratnom :), legalább is csatát nyernem. Küzdöttem mindazzal, amit itthonról hoztam (vittem), harcban álltam a világgal, mert harcban álltam saját magammal is. Meg kellett tanulnom elfogadni magam, hogy elfogadhassak másokat és meg kellett találnom majd szeretnem önmagam.

Minden tekintetben egy hatalmas utazás volt ez a számomra. Az első pillanattól erős volt bennem a honvágy, főleg a családom és a barátaim hiányoztak, ezt az érzést csak rövidebb időszakokra sikerült feloldania bennem a kint ért pozitív történések, élmények. Bár mostanra sikerült elkezdenem beilleszkedni, megszokni az Ausztrál furcsaságokat, másságot, kezdtem kiismerni magam, nagyobb ható sugarában a várost, és a gondolkodásom is kezdett ráhangolódni az ott élőkére, de nagyon vágytam már haza is. Úgy érezem ez a majd másfél év távol az otthonomtól, a családomtól, szeretteimtől sok dologra megtanított. Sokkal nyitottabbá váltam, befogadóbbá és elfogadóbbá. Más lett a gondolkodás módom és hozzáállásom a dolgokhoz.Az első időszakban nagyon furcsa volt számomra az a nyugodt "csendes" légkör ami kint körülvett. Az emberek kedvessége, mosolya. Az, hogy mikor felszálltam a villamosra vagy metróra pozitív légkör vett körül. Otthonról sokan azt mondják az angolszász embereknél az hogy megkérdik hogy vagy, csak felületes dolog, az egész kedvességük csak felületes. Ezt meg kell hogy cáfoljam. Nekem ezzel kapcsolatban pozitív tapasztalataim vannak. De az sem kizárt, hogy én akarom pozitívan értékelni, mert számomra nagyon jó érzés volt és végső soron ez a fontos. És hogy mekkora a különbség élet érzésben azt igazán most érzem, hogy visszaérkeztem ide. 

Valahányszor próbálok rávilágítani arra, hogy, hogyan lehetne valamit másképp az emberek első szava a DE és ezután hosszan sorolják a kifogásokat a problémáikat, sértettségüket, felháborodásukat hangoztatva. Az én szótáramban is sokáig szerepelt... (fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kifogás nem keverendő össze az ész érvekkel!) Távol áll tőlem, hogy bárkit elítéljek vagy bíráljak, hiszen tudom honnan jöttem, tudom mekkora utat jártam be és annak is tudatában vagyok, nekem miken kellett keresztül mennem ahhoz, hogy ki tudjak szakadni ebből a kollektív pesszimizmusból, negatívizmusból és át tudjak alakulni azzá aki most vagyok, hogy másként tudjak gondolkodni, viselkedni. A legszembetűnőbb különbséget az emberek hozzáállásában látom (- egymáshoz, munkához, feladatokhoz, problémákhoz...)

Nekem bizony szükségem volt arra, hogy kiszakadjak az otthoni közegből, hogy ez ne legyen rám egy ideig hatással, hogy megtapasztalhassak valami mást. Meg kellett tapasztanom azt, milyen mikor nekem kell meghozni a saját döntéseimet és teljes mértékben felelősséget vállalni önmagamért. Nem volt akire mutogassak, nem volt akire hárítsak vagy akit hibáztathassak. (az elején persze ösztönösen bekapcsolt ez a mechanizmus csak éppen nem volt rá vevő partner :D  szerencsére...)

Tudom sokan azt gondolják, könnyű okosnak lenni Ausztráliából, (vagy bárhonnan külföldről vagy onnan visszatérve) a paradicsom közepéből, de azok, aki így gondolkodnak, (túl romantizálják a külföldön élést) fogalmuk sincs mennyire kemény máshol az élet. Gondolok itt a bevándorlókra amilyen jómagam is vagyok-voltam talán még leszek is újra. Milyen idegenként élni egy olyan helyen, ahol eleinte senkit nem ismersz, ahol semmit nem ismersz, ahol minden másképp működik, ahol nem számít ki vagy, honnan jöttél és mit tettél le idáig az asztalra.(persze ennek lehetnek pozitív oldalai is) csak egy vagy a sok közül, akik nem beszéik tökéletsen vagy egyátalán a nyelvet. Akadnak kivételek, akik szponzorációval kerülnek ki és a szakmájukban dolgozhatnak, de a nagy többség, mint amilyen én is vagyok a legaljáról kezdi újra az életét. És ez bizony cseppet sem könnyű, de sok dologra megtanít. (a következő részben erről lesz majd bővebben szó)

Megtanulod milyen az, amikor csak egyedül magadra számíthatsz,  és rádöbbensz hogy a legtöbb dolog csak nézőpont és hozzáállás kérdése és rajtad múlik, hogyan éled meg azt, ami történik veled. Nézhetsz csúnyán a másikra (maximum csak csodálkozik, hogy neked meg mi bajod és mitől vagy ilyen fura) szidhatsz másokat a sorsodért, de ezzel se előrébb nem jutsz, se boldogabb nem leszel tőle. Ami változást hozhat számodra az az irányváltás, az hogy megérted és elfogadod végre, hogy a saját boldogulásodért egyedül te vagy a felelős. NEM a szüleid, barátaid, főnököd, környezeted, politikusok stb. Hanem egyedül te saját magad! Ez az elején ilyesztő és nehéz elfogadni, mert az életed során mást sujkolnak belénk, másként szociálódunk. (a szülők, iskola, a reklámok és egyébb külső információs csatornák azt sujkolják beléd hogy ez meg az a termék vagy tárgy vagy kölcsön majd segít rajtad, helyetted majd megoldja valami, valaki más.) A legnagyobb ellenséged mégsem ezek a dolgok hanem Te magad vagy, amíg nem nézel szembe önmagaddal nem vállalsz felelőséget saját életedért!

 Ahogy Szabó Péter a könyvének címében a lehető leglényegretörőbben megfogalmazta: " Állj félre a saját utadból" És ez a könyv azért különbözik az általam olvasott összes többi önsegítő írástól (talán a MOST hatalma a gyakorlatban - címűt leszámítva) mert leírja, hogy ne csupán a könyvek olvasásától várd a megoldást, segít  a gyakorlatba is átültetni, amit már sok könyvből elméletileg megtanult az aki nyitott volt a változásra legalább annyira, hogy keresi az utat. Az út előttünk van csak el kell indulni a pozitív változás, gondolkodás irányába :) Ahogy a mosolynál is mondtam csak az első lépés a nehéz :) Számomra ez a könyv nem önmagam megváltásában segített , mert én már saját erőből az úton voltam , mikor olvastam. Nekem megerősítést adott, hogy az úton maradjak :) Ez úton is köszönöm Péter! :) Valamint Csortos Sándornak is köszönöm, hogy lehetővé tette, hogy eljusson hozzám! :)

A következő bejegyzésben a munkáról fogok írni. mert  A munka nem szégyen! Olvashattok majd arról milyen fényképészként vagy matemtika tanárként a padlót súrolni, mások mocskát takarítani, wc-ét tisztítani, étteremben, kezdetben mosogatóként dolgozni hatalmas lábosokat súrolni, gyógyszer és háztatrtási boltban  nyitvatartási idő alatt cimkéket és kiköpött rágógumit kapargatni a padlóról... és arról, hogy ez miként alakítja át az ember hozzáállását és látásmódját. És furcsamód hogyan erősített meg.