Változás előtt...

Régen írtam új bejegyzést.

Ennek a legfőbb oka, hogy vívódom. Ismerős érzés kavarog bennem a változás előtti zűrzavar érzése. A korszakokat lezáró letisztultság előtt mindig ezt érzem.

Csobánkai naplemente

Visszatekintés:

 Miután visszaérkeztem Ausztráliából az első erőteljes kultúrsokk után nagy bizakodással indultam neki az újbóli itthoni életemnek. Úgy éreztem sok dolog a helyére került bennem és a helyes önértékelésem, megváltozott látásmódom és hozzáállásom elég lesz ahhoz, hogy fenntartsam magamban a kint magamba szívott pozitív gondolkodásmódot és pozitív életérzést. Azt gondoltam erről a pontról már csak felfelé vezet út. Persze sejtettem, hogy lesznek megoldandó feladatok ezt követően is az életemben, de úgy éreztem az a sok minden, amin keresztül mentem, és amit sikeresen leküzdöttem, megerősített annyira, hogy megbirkózzam az elém kerülő feladatokkal, ha esetleg nem boldogulnék akkor pedig vagy levonom a megfelelő tanulságot és továbblépek vagy elfogadom a határaimat.

Pozitív burok:

Jó ideig egyáltalán nem volt rám hatással a körülöttem lévő emberek negatívitása, rosszkedve, agressziója. Sőt rávilágított arra, mekkora fejlődést jelentett számomra az a másfél év egy idegen földrészen egy egész más kultúrában. Tisztán láttam, hol a hiba a mi gépezetünkben, min volna jó változtatni. Mi az, ami innen nagyon hiányzik és mi az, amit száműznünk kellene. Azt is tudtam, hogy ezen egyedül biztosan nem fogok tudni kellő mértékben változtatni, de a bensőmből fakadó pozitív és sugárzó erőnek birtokában, sérthetetlennek éreztem magam. Azt éltem meg , hogy bár bele (vagy vissza) csöppentem egy egész más jellegű és főként negatívabb légkörbe még sem hat rám. Lepergett rólam mások rossz indulata, lenéző sokszor megvető tekintete, vagy az mikor mások a bennük lévő frusztrációjukból adódó agresszív, feszült, negatív energiáikat rajtam vagy épp a környezetemben igyekeztek levezetni... Mosolyogva ébredtem, mosolyogva sétáltam az utcán, mosollyal az arcomon közlekedtem, még ha emiatt sokszor bolondnak is néztek. Mert itthon ez nem természetes... itt ha valaki boldog, mosolygós az emberek vagy furcsán néznek rá, hogy ez' hibbant lehet tán, vagy megvető irigységgel, hogy: -na a szemét, dögölne meg, hogy mer boldognak lenni amikor én nem vagyok az....?  De nem fogott rajtam az "átkuk", nem tudtak kizökkenteni, még ha néha el is szomorított mind az, amit magam körül látok.

A krályfimmal :)

Újrakezdés-jelen:

Közben elkezdtem dolgozni és a munkám során is sorra kerültek elém a kisebb- nagyobb akadályok, nehézségek, amiken túl kellett lendülnöm. Rájöttem a tudás aminek hittem, hogy a birtokában vagyok, itt nem mindig lesz elegendő, de egyúttal láttam benne a fejlődés lehetőségét és szerencsére, elismerésben is volt részem.

A magánéletem is pozitív fordulatot vett, 15 felejthetetlen randi után végre megcsókolt a királyfi, :D akire már nagyon rég óta vártam. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy mielőtt megismerkedett a jelenlegi párjával, leírta pontról-pontra, hogy milyen férfit szeretne maga mellé, és nem sokra rá találkozott is vele. Gondoltam ezen ne múljon... :D, én is részletes leírást adtam arról a személyről, akire igazán vágyom. És láss csodát bejött :))) "Aki nem hiszi járjon utána..." ;) Az utunk néha göröngyös, de "boldogan élünk" ... és végső soron a gyémántok csillogásához is gondos csiszolódásra van szükség :)

Bár a baráti köröm jelentősen leredukálódott,  egy csodás emberekből álló Master Mind (lángelme) csoport tagja lettem, ami egyrészről nagyon megtisztelő, másrészről pedig nagy segítséget nyújt ahhoz, hogy valamelyest szinten tartsam és fejlesszem a megszerzett tudásom. 

Menekülnék:

Tehát összefoglalva egyáltalán nincs okom a panaszra, a legtöbb területen előrelépés történt az életemben. És itt jön a kérdés, akkor miért van az, hogy mégsem tudom maradéktalanul jól érezni magam. 

Hiába próbálok vissza emlékezni arra, hogy hol volt az a pont, ahol elveszett belőlem valami...ahol megrepedt a rés a pajzsomon, ahol lassan fokozatosan elszivárgott belőlem az a vidám életérzés és könnyedség, amit kint szívtam magamba. Nem találom, bármennyire is kutatom-keresem az elmémben, mi váltotta ki azt, hogy egyre fogy a lelkesedésem.  Egyszerűen csak ráeszméltem, hogy egyre feszültebb vagyok, ismét hatással van rám az a negatív massza, ami árvízhez hasonlóan hömpölyög az utcákon, az aluljárókban a tömegközlekedési eszközökön. 

A jómodor, kedvesség, egymás tisztelete és a mosoly, teljesen kihalt Budapest utcáiról....

Az ARC plakátkiállításra készült plakátom (az utolsó pillanatban kapcsoltam így a kivitelezés nem lett elég színvonalas :( de a modanivalóm talán ennek ellenére is átjön :) -A kiállításra szánt tervemben a kérdőjeles figura helyén az ablakot kitöltve tükörfólia lett volna amiben a plakátot néző személy a saját tükörképére csodálkozhatott volna rá :D )

Egyszerűen sokkol, mikor reggel a pékségnél az előttem állók köszönés nélkül egyszerűen odavágják  az eladónak, mogorva arckifejezésükkel, hogy mi az, amit AKARNAK! Sehol egy "Jó reggelt!" sehol egy "Szia!" a  Kérek szépen és a Köszönöm-ről már nem is ejtek szót... 

Egyik nap egyszerűen kibuggyant belőlem, mikor pakoltam el a megvásárolt péksüteményemet és az utánam következő "hölgy", köszönés nélkül kijelentette, hogy -Egy pogácsát és egy szendvicset!,  -hogy: -Talán Jó reggelt vagy valami..., (?) majd odafordultam az eladó lányhoz és, hogy a többi sorban álló is jól értse megkérdeztem tőle, hogy - Ti ezt hogy viselitek, hogy ide jönnek az emberek, és köszönés , kérés nélkül kijelentik, hogy mit adj nekik, majd miután kiszolgáltad őket, elteszik és fancsalodott pofával szó nélkül odébb állnak? - meglepte, hogy valaki ezt észrevette és elmondta, hogy -Nehezen... 

Sok esetben persze az eladók felől is már egyfajta közöny és fásultság fogadja a vásárlókat, de csodálkozunk??? Ha napi nyolc órában ilyen fapofa, modortalan befordult embereket kellene kiszolgálnom előbb- utóbb meghalna bennem valami... 

Talán ez az én bajom? Talán ez az oka annak, hogy az a felszabadult, vidám, pozitív energiával teli nő akivé Ausztráliában váltam, most haldoklik bennem? Eltűnt a prokativitásom, legalább is elhalványult ahhoz képest, amilyen szinten volt. Lefordítva, nem vagyok képes mindig minden helyzetben kontrollálni a "válaszadásomat" az adott szituációra. Ez például abban nyilvánul meg, hogy nem tudom úgy kizárni a negatív körülményekre érkező negatív érzéseimet az elmémből, hogy ne legyenek a reakciómra hatással. Kint is volt sok problémám (főként magammal), de mikor baj volt, a feltöltődésre alkalmas helyeket kerestem és bőven akadt ilyen. Elég volt sétálnom egyet a gondozott parkok egyikében, vagy elég volt ha rám mosolygott egy eladó és beszélgetést kezdeményezett, elszállt belőlem a rossz érzés. Annak ellenére, hogy sokkal kevésbé hittem önmagamban, értékes emberként kezeltek, ember számba vettek. Az utcán sétálva és a tömegközlekedés során jól éreztem magam, ha tömeg is volt, senki nem lökött fel, nem tapostak el. Mindenki nyugodtan kivárta a sorát, előre engedték azt aki sietett. Egyszer sem kellett a mozgólépcsőn arra kérnem valakit , hogy álljon át a másik oldalra, segítve ezzel azok haladását, akik gyalogolni szeretnének fel vagy le.  Itthon folyamatos az elakadás, lökdösődés, puffogás, morgolódás. Egyszerűen nem tudnak az emberek kulturált módon viselkedni és közlekedni. 

Azért is húztam annyi ideig ezt a bejegyzést, mert nem szeretek negatív dolgokról írni, de egyszerűen ezek a tapasztalataim. Reggel és este, ebben a közegben utazom, a két időpont között pedig teljes munkaidőben dolgozom, olyan munkahelyen és munkakörben, amire szintén régóta vágytam, mégis jelenleg az a kérdés foglalkoztat leginkább,  hogy akarok-e itt élni? Akarom- e kitenni magamat ennek nap mint nap? Mi a megoldás? Hogyan erősítsem vissza magam? Hol, hogyan tudom olyan szintre tölteni magam, amit kint könnyedén elértem? 

Igyekszem a pozitív dolgokra koncentrálni, és nem foglalkozni azzal, ami negatívan befolyásolja a hangulatomat, de sokszor érzek egyfajta negatív értelemben vett "sok lúd disznót győz" szituációt. Itt túl sok a negatív hatás, ami örvényként szippantja ki belőlem az életörömöt.
Kint nagyon erős honvágy gyötört... a honvágy azonban visszafelé is működik... nem gondoltam, hogy az a másfél év ekkora hatással lesz az életemre.  Hiányoznak a tágas, tiszta természet közeli helyek. Hiányoznak a kedves, mosolygós emberek. Talán csak az ért meg most ebben igazán, aki szintén élt külföldön hosszabb ideig és vissza költözött végleg, vagy egy időre, és nem csak látogatóba jött pár hétre. Tényleg létezik ez a "sehova sem tartozom igazán" érzés, amit igyekszem magamnak átfordítani arra, hogy mindenhová tartozom... talán az én generációmnak ez a "feladat " jutott. Ha azt nézem, hogy a nagyszüleimnek háborút kellett túlélniük, az én helyzetem nem is rossz, de könnyűnek ez sem könnyű.

Szóval az alatt a lassan egy év alatt, amióta itthon vagyok újra, rakódtak a tapasztalatok. Most a nagy káosz ideje van, hogy a köd hamarosan felszállhasson az utam előtt, amelyen lépdelek majd tovább. Hogy merre visz az még érlelődik bennem.